Juhász Gyula  

                Arra ébredtem, hogy a kedves „lakótársam” megint hozott fel valami nőket, és kicsit sem zavartatva magukat viháncolnak. Haza csak aludni járok az elmúlt hónapokban, hogy ne találkozzak vele, de itthon már aludni sem lehet. Ilyenkor érzem azt igazán, hogy ez így nem mehet már sokáig. Ez a felriadás arra emlékeztet, amikor Olíviánál aludtam, talán 3 nappal a tragédia után lehetett.                Egy beszélgetésre keltem fel. Hamar rájöttem, hogy nem értettem mit mondanak. Már megint egy angol beszélgetés. Kezd belőle elegem lenni. Olyan furcsa, idegen. Kikászálódtam a szobából, és láttam, hogy két fiú ül a közlekedőben lévő puffon.

-          Hi! – köszöntem nekik. Ez jó minden nyelven.

-          Hi! – köszönték kórusban. Az egyik felém nyújtotta a kezét, és már készen létben állt a másik is.

-          Arnold.

-          Adam.

-          Ajándék. – viszonoztam a kézfogást nekik. Nem voltam benne biztos, hogy most milyen nyelven kéne megszólalnom, azért feszengve álltam előttük bugyiban, meg pólóban, kómásan. Arnold nem volt egy szépfiú, de Adam… az a tipikus szépfiú volt még úgy is, hogy látszott, hogy nincs éppen a toppon. Arnold törte meg a hallgatást.

-          Mi a helyzet Ívivel? – nehezen beszélt, de nem volt különösebb idegen hangzása a szavainak.

-          Nincs túl jól. Minden bizonnyal nem véletlenül pocsékolják a fájdalomcsillapítókat a kórházban, hanem komoly fájdalmai vannak. – kissé elbizonytalanodtam, hogy értik-e amit mondok, de aztán válaszolt.

-          Elképesztő, hogy ez megtörténhetett. Nem vagyok képes felfogni, hogy hogyan. És a rendőrség is csak toporog, pedig olyan helyen történt a dolog, ahol volt térfigyelő kamera. Nem hiszem el, hogy még ez sem elég, hogy elfogják a bűnözőket.

-          Nem tudom… - mondtam tanácstalanul. Nem is gondoltam egy pillanatra sem az elkövetőkre, csak utáltam őket, de nem érdekelt, hogy mi van velük, az sem érdekelt, hogy megbűnhődnek- e vagy sem.

-          Ha Ívi jobban lesz, biztosan sok kérdésük lesz hozzá. Szegényt előre féltem. De hát nem menekülhetnek meg a gyilkosok. – Gyilkosok… tényleg, hiszen embert öltek… miért lepődöm meg ennyire egyértelmű dolgokon? De nem akarok ilyen dolgokról beszélni, nem is akarok gondolni rá. Váltsunk témát.

-          Egész jól tudsz magyarul.

-          Magyarok vagyunk… - valami mosolyfélét villantott Arnold. Nem is rossz pasi, ha mosolyog.

-          Egymás között angolul beszéltetek. – Adam meglepődött képpel nézett a bátyjára, amit Arnold vállrántással viszonzott. Végül Adam szólalt meg.

-          Szeretjük, ha nem értik, amiről beszélünk, valamiért ez összetart minket. Otthon mindig magyarul beszélünk egymás között pontosan ezért. Itt meg egyértelmű volt, hogy angolra váltunk, hogy ne értsen minket olyan, aki nem családtag. Nem is tudatosan csináljuk.

-          Már tudattalanul is ezt csináljuk, öcsi! – lökte meg játékosan Arnold Adam vállát a vállával.

-          Bocs, nem rám tartozik, csak megkérdeztem. – magyarázkodtam nekik. Idegenek voltak, akikkel életemben most találkoztam először, furcsa volt, hogy tudtam róluk egy csomó mindent. Arnold felesége és gyerekei biztosan hiányolják a családfőt. Adamnak meg ott az a szerencsétlen lány, aki gyereket szült neki, Adam meg menekül előlük. Valahol megértem, mert tényleg nagyon jól néz ki, kár lenne, ha nem adna esélyt magának, ugyanakkor nem tudom mi a fontosabb, képernyőre kerülni, vagy azt értékelni, ami van, és elhagyni egy ártatlan gyereket? Ő olyan 27 lehet, Arnold meg 30 körül. – Nem akartok lefeküdni?

-          Nem vagyunk álmosak. Már anya is ajánlgatott egy ágyat, meg Olívia is, de mi végigaludtuk a repülőutat. Éjszaka indultunk, és mire ideértünk megint csak éjszaka lett… - mosolygott Arnold, de a mosolya nem volt olyan őszinte, látszott a meggyötörtség, az aggodalom rajta.

-          Akkor gyertek ki a konyhába, ne keljen fel más is.

-          Mi keltettünk fel? – csodálkozott el őszintén Adam, mintha ez nem lenne egyértelmű.

-          Nincs semmi baj. – mondtam miközben a konyha felé mentem.

-          Bocs.

-          Ja, bocs. – mondták miközben követtek a konyhába. Villanyt kapcsoltam, és megkérdeztem, hogy isznak-e valamit. Egy teát és egy kakaót kértek.

-          És mi volt annyira titkos, amiről beszéltetek? – Egymásra néztek, és kínosan hallgattak egy ideig, aztán Arnold megtörte a csenget, amikor elkészültem az italokkal, és leültem velük szemben a kakaómmal.

-          Amikor kicsit voltunk, kitaláltuk, hogy van mindegyikünk mellett egy őrangyal, aki folyamatosan vigyáz ránk. El is neveztük. Amolyan képzeletbeli barát volt. Valamiért elkísért minket ez a játék az életünk során. Ha valami nem sikerült, akkor azt mondtuk, hogy ők hibáztak. Íviét Elennek hívják. Arról beszéltünk már a repülőn, hogy most Elen nagyot hibázott.

-          Erre én azt mondtam, hogy Elen ezért ki lesz rúgva. – vágta gyorsan Adam közbe, majd próbálta lezárni a buta témát. – De hagyjuk is. Buta, gyerekes dolog. Amolyan rossz berögződés.

-          Engem érdekel. – mondtam a kakaómba kortyolva.

-          Felnőttként az emberre nem néznek jó szemmel, ha hisz a tündérmesékben. – Vitatkozott Adam.

-          Én nem ítéllek el titeket ezért. Sőt, ha őszinte akarok lenni, a szívem mélyén én is hiszek az ilyesmiben. Biztos, hogy gyerekként sokat hallottam mindenféle mesékről, lényegről, lelkekről, de nekem ez mondhatni felnőttkori „hülyeségem”. Eddig nem foglalkoztatott a dolog túlságosan, de az utóbbi időben valahogy a mesék sokkal valóságosabbá váltak.

-          Akkor legalább annyira bolond vagy, mint mi! – vigyorgott rám Arnold.

-          Hát úgy tűnik! – viszonoztam a mosolyt.

-          Felnőtt fejjem, azért egy kicsit máshogy értékeli az ember ezeket a dolgokat. – vetette közbe Adam.

-          Ezt hogy érted? – kérdeztem azt gondolván, hogy ő azt próbálja bebizonyítani továbbra is, hogy ez csak egy játék, és nem veszi komolyan.

-          Az angyalok isten küldöttei. Isten akarata, szándéka ellen egy angyal nem sok mindent tud tenni. – Látszott rajtam a meglepődöttség az éles fordulat miatt.

-          Ebben lehet valami. De valamiért mégis csak kellenek. – Vitatkozott vele Arnold.

-          Szerintem az angyalok isten karjai. Támaszok a bajban, a szeretet sugarai.

-          Hát mindenesetre érezhető a jelenlétük. A gyerekeimmel szoktunk is néha bohóckodni, hogy angyalokat lesünk éjszaka. Egyszer megkérdezték tőlem, mintha én lennék a buta, hogy: „az hiszed az angyalok elárulják a kilétüket? Ugyan miért tennének ilyet?” Én erre csak megrántottam a vállamat. – nosztalgikus mosollyal merült el a kedves emlékben.

-          Emlékszel mit kérdezett egyszer Ívi? – lökte meg Adam a bátyját.

-          Nem.

-          Hogy miért nem beszélnek hozzánk. Mit is mondtunk neki?

-          Ja, tényleg. Valami olyasmit, hogy nem kell beszélniük, mert anélkül is megértjük őket.

-          Ja, valami ilyesmit. Ő meg kétségbeesetten megállapította, hogy ha csendben maradnak, nem figyel fel rájuk senki. – egymásra mosolyogtak.

-          Hát igen. Ha meg hangoskodnak, akkor elítélik őket… - Mondta, ki tudja mire gondolva Arnold. Furcsa kijelentés volt. Hogyan hangoskodnának, mire gondolt? De Adam merengése volt a legirreálisabb. Már- már azt hittem, hogy csak álmodom az egészet.

-          Az angyalok nem beszélnek hozzánk. Nem is vesszük észre őket annyira csendesek, s ha a hold elbújik az égbolton, ők, csillagokként őrzik a magányos lelkeket. Ívire is vigyáznak.

-          Nolan meg már találkozott velük. – Tette hozzá gyorsan Arnold olyan áhítattal, mintha egy szentről beszéltek volna.

Amikor megfogadtam, hogy soha többé nem fogok kételkedni az angyalok létezésében, és segítő szándékában, még nem gondoltam, hogy ez a hit ilyen nagy próba elé lesz állítva. Akkor döbbentem rá, amikor Ívi bátyjai ilyen merengő hangulatba kerültek, hogy ezt a fogadalmamat megszegtem. Nem hittem az angyalokban, és legkevésbé sem abban, hogy jót akarnak. Annyira fájt a lelkem, hogy nem éreztem benne semmi jót, semmi angyalit. Még most is fáj, ha jobban belegondolok, most sem érzem, hogy az angyalok velem lennének. A zaj, amire keltem, az is azt bizonyítja, hogy nehéz küzdelmeim lesznek még. Valamit továbbra is rosszul csinálok, hogy nincs a lelkemben béke. Talán el kéne fogadnom, hogy a sors játékszere vagyok, és ez ellen semmit sem tehetek? Tele vagyok keserű haraggal, és nem tudom, mikor jön már valami olyasmi, ami véget vethet neki.