Álomcsapda

A nap első fele megmagyarázhatatlan belső nyugalomban telt. Már eltelt egy nap a szeretkezés óta, mégis most éreztem azt, amit utána kellett volna, elégedettséget, harmóniát. Nem értem pontosan miért most. Ebből is látszik, hogy minden napnak megvan a maga jelentősége az életünkben, a tegnapi napnak az volt, hogy megtaláljam a lelki békémet, és feldolgozzam emészthető szintre az engem nyomasztó tényeket. Most meg élvezzem ennek az útnak a végállomását.

                A nap különösen melegen sütött, annyira, hogy a kisházban is olyan meleg volt, mint egy katlanban, ami kissé megborította a kényelmemet. Délután egy órakor, nem tudtam mást csinálni, csak zuhanyzás után meztelenül befeküdni az ágyba, és mozdulatlanul várni, amíg elmúlik a tikkasztó hőség. Talán a hőség miatt elnyomott az álom, és olyat mutatott nekem, ami egyszerre volt követhető, és abszurd, megnyugtató és ijesztő, szürreális, és tiszta. Egyszerre éreztem az engem hatalmában kerítő békét, és egyszerre az élet nyomasztó tehetetlenségét.

Egy strandon sétáltam egy kutyával, ahol tűzött a nap. A homokot, és a kutyát néztem, és volt mellettem valaki, aki beszélt hozzám. Nem tudtam hol vagyok, azt sem hogy hová megyek, de határozottan mentem előre, ő pedig jött velem. Megkérdezte rágyújtok-e, és én azt feleltem, hogy igen. Aztán valahogy egy nagyon különös szertartásba kezdtem, a hamut a kutya hátára szórva egy feliratot próbáltam írni. Valamiért ez fontos, és jó dolog volt, mégis figyelmeztetett a társam, hogy ezt titokban kellene csinálni. Aztán elnéztem oldalra, ahol egy domb csúcsosodott, ami óriási betonlépcsőkből állt, rajtuk mindenhol emberek ült, és hangosan beszéltek, kiáltottak, mintha árulnának valamit, vagy ilyesmi. Mintha egy furcsa piac lenne, de vevők nem voltak, mindenki felém nézett, mintha nekem akarnának eladni valamit. A tömeget pásztáztam, de közben nem álltam meg. Megláttam a tömegben le alul egy családot, és rájöttem, hogy ismerem őket. A családunkhoz régen közel álló család volt ott, akiknek a lánya velem egyidős volt, és sokáig tudhattam barátnőmnek. Valahogy mégis eltávolodtunk egymástól, és a kapcsolatunk teljesen megszűnt. A lány hangosan megszólalt, és az anyjának mondott valami gúnyos megjegyzést rólam. Én mérges, és csalódott lettem, ezért menetirányba fordítottam a tekintetem, és meggyorsítottam a lépteimet.

A következő pillanatban már egy város vett körül, és az utca végén egy kicsi kocsma szerűség volt. Folytatni akartam az írást a hamuval, ezért izgatottan berontottam az ajtón, köszöntem, és a cigarettával letelepedtem egy asztalhoz. Az egész helység kicsi volt, alig fért el benne két asztal a félkör alakú pult mellett, és belefeledkeztem az írásba. Már pont egy vonal hiányzott hozzá, amikor egy hátsó ajtó mögül megjelent a személyzet, aki egy ismert ember volt, miért is ne. Nem Josh, és összességében nem is hasonlított rá, csak nagyjából egy korúak, és ugyanúgy barna hajúak voltak. Látszólag személyesen ismertem, és ő is engem. Viszont amint meglátta, hogy égő cigarettával vagyok benn, azonnal rám ripakodott, hogy hagyjam el a helységet. Én zavarba jöttem, de be akartam fejezni a feliratot, és felállva az ajtó felé léptem, még egyszer beleszívtam a cigarettámba, és kifelé fújtam a füstöt. Éreztem, hogy nem tetszett neki. Amikor visszaléptem, és az utolsó simítást ejtettem a feliraton, akkor végképp kikelt magából, és ordítva követelte, hogy hagyjam el a helyiséget. Én felháborodva ordítottam vissza, hogy ne aggódjon, elmegyek, és soha többet nem jövök vissza. A kutyával, és a cigarettával egy hátsó ajtón elhagytam a kis helyiséget, és a szomszédos épületbe mentem, ahova kulcsom volt.

Egy szobába léptem, ami valószínűleg az enyém volt, és lehuppantam az ágyra. Zokogásban törtem ki, és a kutya továbbra is csendesen velem volt a szobában. Elővettem egy nagy rajzmappát, A5-ös nagyságút, és egy üres papírra rajzolni kezdtem, miközben sírtam. Aztán bejött a híres kocsmáros, hogy tovább folytassa a veszekedést, és én zokogva könyörögtem, hogy bocsásson meg, és menjen el, legyen szíves. Tudtam még így álmomban is, hogy hibáztam, és neki van igaza. De ő tovább kiabált, hogy mi ütött belém, és hogy nem ilyennek ismer. Én azt feleltem, hogy nehéz időszakon megyek keresztül, és ne legyen mérges rám, könyörögtem továbbra is zokogva, az ágyon ülve, az ölemben a mappával, rajta az üres papír, és a kezemben remegett a szénceruza, amit a könnyektől nem is láttam. Mérgesen odalépett, és kitépte a kezemből a mappát, ami ahogy leesett kicsúszott belőle az összes kép. Elképedve emelte fel őket, és döbbent, értetlen arccal nézegette. Fogalmam sem volt, hogy mi van a mappában. Megnéztem, és láttam, hogy egy csomó rajz volt benne róla, az arcáról, hétköznapi pillanatképekről. Én felültem, és zokogva bevallottam, hogy szükségem van rá, és megértem, hogyha elküld a fenébe, de én szeretem őt! Ezen még én magam is megdöbbentem álmomban. Nem is sejtettem, hogy ebből ez lesz. Végül  a híresség szánakozó arccal leült az ágyamra, és motyogni kezdett valamit, aminek a lényege az volt, hogy fogalma sem volt róla, hogy így érzek iránta. Tovább zokogtam álmomba keservesen, és arra ébredtem, hogy a valóságban is potyognak a könnyeim. Félálomban csak egy kérdést mormogtam magamban: Mi a fene volt ez?

                Megkönnyebbültem, hogy vége ennek a rémálomnak, és nem értettem mi történt benne, és miért sírok. Sosem ébredtem arra, hogy sírok. Mi a fene ütött belém? Ráadásul ez az újabb híresség? Sosem tetszett igazán, nem is az én stílusom. Igaz, ennyire Josh sem kerített hatalmában a képernyőkön keresztül. Oké, hogy meleg van… de mi van? Mi a zajlik a fejemben? Megőrültem, vagy agylágyulást kaptam? Már megint egy híres ember, akibe belezúgok? Én nem ez vagyok! Ráadásul az írás a kutyára? Sosem volt kutyám, és hogy lehet hamut valamire úgy rászórni, hogy nem esik le, vagy nem fújja el a szél. Pláne egy kutyára. Ráadásul a rajz? Életemben nem rajzoltam, pláne nem szénceruzával, és sosem volt rajzmappám. És ismét egy kicsit szobában laktam szerény körülmények között, szinte nyomorogva, ahol be tudott hatolni a személyes terembe olyan ember, aki valójában nem akartam ebbe beavatni. Percekig tartott, mire abba tudtam hagyni az értelmetlen sírást.

                Nem értettem mi történik velem, ahogy azt sem, hogy miért? Akkor érthető volt, hogy folyton sírni akartam, amikor szakítottam, meg akkor is, amikor munkanélküli, majd tartós munkanélküli, és elméletbeli hajléktalan lettem. De most mindenem van átmenetileg: hajlékom, munkám, pénzem, és pasiféleségem is. Bár mindegyik illékony, bármelyik percben elveszthetem az egyiket, és az a többi elvesztését is jelenti. Ha összeveszünk Joshhal, akkor lenne munkám? Ha elvesztem a munkám, elvesztem Josht? Ha elvesztem a munkám, akkor hova megyek, és honnan szerzek pénzt? Már most is hitelbe vagyok itt, mert Josh elküldte a pénzt Olíviáéknak, azt is, amiért még meg sem dolgoztam. Szóval, még a tartozásaimat sem rendeztem, nem hogy a jövőre tettem volna félre. És a pénzt, amit még keresek augusztusig, azt a hazaútra kell költenem. Ezt végiggondolva logikusan is van okom aggodalomra. De hogy kerülhetek ki ebből az ördögi körből? Megértem azokat az embereket, akik maradnak, amíg lehet, és bíznak abban, hogy minél később tűnnek fel a hatóságoknak. Utána meg úgyis hazajuttatják őket. Én nem fogom ezt tenni! Talán egy európai országban is kaphatok munkát. Ott nem szól határidőre a tartózkodásom. Túl sok ez a gondolathalmaz, egy ilyen fárasztó, és füllesztő napon. Mi lesz itt még augusztusban? Te jó ég! Akkor van állítólag a legmelegebb.  

                Este végül újra a gondolataimmal maradtam. Nem volt kedvem Olíviát sem felhívni, nem akartam se panaszkodni, se az éjszakáról beszélni Joshhal. Túl sokat akarna tudni, túl sokat, ahhoz képest, hogy mennyi mindent nem lehet elmondani. Sőt, hogyha végiggondolom, akkor több dolog történt, és jobb, tökéletesebb volt, mint azt akkor az agyammal felfogni képes voltam.

                Vannak olyan pillanatok, amikben több van, mint ami elsőre látszik, tűnik. Árulkodnak arról, amit akkor nem vettél észre, vagy észrevettél, de nem tudatosult, vagy tudatosult, de nem volt időd, alkalmad reagálni rá. Amikor a lépcső tetején megpillantottam, te jó ég! Most, hogy nem a saját gondolataimmal, érzéseimmel, a saját magam buzdításával vagyok elfoglalva, feltűnt, hogy mennyire vágyott rám. Persze az emlékek is megszépülnek, és a saját ízlésünk szerint változnak, de ebben az esetben nem hinném, hogy erről lenne szó. A levegőben tűzijátékként vibrált a levegőben a szex szó. Egy pillanatra sem volt kétséges, hogy most lefekszünk egymással. Nem sejtettük, láttuk egymásban, éreztük egymáson, hogy mind a ketten erre vágyunk, és nem érdekel minket semmilyen akadály ezzel kapcsolatban.

                Aztán az a pillanat, amikor a szemkontaktust tartva hátrálni kezdett a szobaajtó felé, az egyszerre volt izgalmas, romantikus, szeretetreméltó, szexi, játékos, aranyos… nem is tudom…tökéletes volt. Amire egy pasitól nem számítasz, egy tipikus macsó pasi nem érzéki, nem játékos, csak megragad, és elveszi, amire vágyik. De ő… mintha zsigereiben más lenne. Talán én látom bele ezt, talán túl jól áll neki a nők álma szerep, és már önmagáénak érzi, de ha ez a helyzet ijesztően jól játssza, mert nekem valódinak tűnt.

                A jelenet is az előző gondolatmenetet támasztja alá, amikor arra várt, hogy én is kényeztessem őt a számmal. Valójában, ha jobban belegondolok, már azt sem helyeseltem, hogy ő kényeztet engem. Nem is tudom… konzervatív lettem. Vagy csak nem illet ahhoz a felemelő pillanathoz az oralitás. Valahogy, furcsa gondolat, de amellett, hogy iszonyatosan beindít, és megpusztulok a vágytól, a puszta látványától is, mégis szégyenlősnek érzem magam mellette. Szégyellem azt az intenzitást, az a vágyat kimutatni neki, amit éppen neki köszönhetek. Félek, hogy elmenekül, kiábrándul, hogy én is épp olyan csaj vagyok, mint a többi, akit kénye kedve szerint tehet magáévá. Talán nem akarom, hogy elbízza magát, vagy emiatt is sokkal magasabb helyezze magát nálam. Azt meg végképp nehezemre esik beismerni, hogy a testemet most érintette először, mégis jobban tudta mire reagál izgalommal, mint én magam.

Azt persze nem is merem végiggondolni, hogy más pasiknál is jobb, mint akikkel eddig dolgom volt. Könnyed, gördülékeny, és varázslatos volt az egész. Ohhh, amikor észrevette, hogy nem akarok elmenni, és mégis szinte „kényszerített” rá. Mosolyognom kell a gondolatára is, és persze a jóleső hideg borzongás is kiráz. Ez is a játékos, odaadó, érzéki férfi image-t tükrözte, amit már akkor éreztem, amikor még a gondolata sem merült fel, hogy szexelünk. Amikor meg végül is ő is elment, hát az WOW… Eddig ha nem egyszerre mentem el valakivel, vagy előbb ment el, mint én, és akkor ottmaradtam vággyal teli, kielégítetlenül. Ebből a szempontból felháborítónak tartom, amikor valaki ilyenkor azzal érvel, hogy te már mentél el valamikor az aktus során, mert igenis nekünk is a vége számít. Bármennyire hihetetlen mi is megtelünk vággyal, ha izgatnak minket, és rossz érzés, ha nem nyerjük el az ezzel járó enyhülést. A másik véglet, amikor végre én megyek el előbb, de az eufória pillanatában kizökkent egy ritmusváltással, vagy nem is tudom. Valahogy nem veled élvez, hanem rajtad, és a kettő között hatalmas különbség van. Szóval egyik sem jó megoldás, és azt hittem egészen mostanáig, hogy nem is létezik jó megoldás. Aztán jött Josh, aki az általam megszokott félmegoldások helyett megmutatta az orgazmus egy új fajtáját, ami tökéletesebb bárminél… A „csúcsorgazmust”. Figyelt arra, hogy én mikor megyek el, a legjobb pillanatban, ugyanazt a tempót, ritmust, behatolási szöget, és minden apró részletet pontosan megtartva mintegy „meglovagolta” az én izgalmamat élvezett el. És ez nem zavart, vagy elviseltem, vagy egye-fene elment… emiatt az én orgazmusom is valahogy hosszabb, intenzívebb, érzékibb, eszméletvesztőbb lett. Soha nem éltem át ennyire kielégítő kielégülést. A több a négyzeten… Egyszerűen meg merem kockáztatni, hogy az érzékiség lehetetlen szintje. Ezt nem éli át az ember mindenkivel, ehhez kell az az ember, az a pillanat, azok az érzelmek.

Aztán az euforikus emlékek újravetítése közben ismét elkapott a szomorúság. Miért pont egy olyan pasival találom meg ezt a tökéletességet, aki nem lehet az enyém soha, és a szavatossága is nagyon hamar lejár a kapcsolatunknak, vagy így, vagy úgy. Egy nyári kapcsolat vagyunk, ami csak addig izgalmas, amíg itt vagyok? Az biztos, hogy nem szeretném, ha így lenne, de talán jobb lenne, ha így lenne. Még alig kezdődött el valami köztünk, máris fel vagyok készülve arra, hogy megkondul a vészharang, és elveszítem őt végleg.