"A nagylányok nem sírnak!"

A reggeli műszak után izgatott voltam. Tudtam, hogy még aludhatnék egy- két órát, de csak hánykolódtam az ágyban. Inkább megnéztem még egy filmjét, amíg el nem jön az idő, mikor végre indulhatunk. Ebben a filmben már viszonylag komolyabb szerepe volt, ahhoz képest, hogy ez már klasszisokkal magasabb kategóriájú film.  Egy rendőr sztori, ahol ő volt a zöldfülű és hát bele is halt a tudatlanságba. A film egy dráma volt és el tudom képzelni mennyire örült végre ennek a szerepnek.

Nyolc óra után kelt fel Maria. Reggelit készített és felkeltette a többieket. Ívi megint bal lábban kelt fel és isten ments, hogy az útjába álljon valaki egy dühös tinédzsernek. Ilyenkor az egyetlen, amit tehetünk, hogy csendben elviseljük, amíg elmúlik. Az apja ezt persze nem tudta és pár bemelegítő szócséplés után kíméletlen szópuskagolyó zápor lepett el mindent, a végére még a hangjukat is felemelték és kiabáltak, ahogy a torkukon kifért. Maria rutinosan nem foglalkozott a dologgal, nyilván ez mindennapos eset. Azt sem tudom, min szólalkoztak össze, ezért semmit nem tudtam volna mondani nekik, hogy megnyugodjanak. A vita azzal ért véget, hogy Ívi bevonult a szobájába és magára csapta az ajtót. Már kezdtem reménykedni benne, hogy mégsem megyünk, de aztán Maria kijelentette, hogy indulás és addigra Ívi is felöltözve rohangált fel-alá, úgyhogy indulhattunk le a kocsihoz. Minden család életének legnehezebb pontja az otthonról való elindulás. Ez alól egy család sem kivétel.

A kocsiban szótlanul vánszorogtunk az úticélunk felé. Ívi duzzogott, az apja forrongott, Maria meg jobbnak látta, ha nem szól semmit. Én meg fáradt voltam. Utáltam, hogy már megint fáradt vagyok, de lehetőség csak egyszer adódik az életben, hogy szemtől szembe szakíthatsz életed nagy szerelmével, nem maradhatunk le róla. Azon kívül nem akartam az apuka erőfeszítéseit sem semmibe venni, ha már szervezkedett, nem mondhatom, hogy kösz, de én most itt kiszállnék.

Amikor a kórház elé értünk, meglepve tapasztaltuk, hogy sok ember áll a bejárat felé bámészkodva, a sajtósok és rajongók. Egy ideig eltartott mire átvergődtünk magunkat a bejáratig. A portán a biztonsági őrök nem akartak az orvosnak sem szólni, hogy itt vagyunk, mondván, hogy attól még hogy csütörtökön van, nem jöhet be bárki. Mert akkor azt a tömeget odakint is be kéne engedniük. Ráadásul Josh egy különösen szigorúan őrzött ember, nem kockáztatnak.

Mr. Richardson felhívta az orvost, aki lejött és ledorongolta az őröket, hogy mi az, hogy nem szólnak neki, ha keresik őt. Beengedtek minket és a folyosón el is jutottunk a megfelelő ajtóig, ahol a múltkorihoz hasonlóan kérte a türelmünket és eltűnt. Kínosan sokáig vártunk rá a folyosón, már leszakadt a lábunk. Ha ez ennyi ideig tart, akkor maradhattunk volna valami váróban.

Aztán nyílt az ajtó és az orvos ingerülten jött ki rajta és nyitva is hagyta. Egy másodperccel később Simon jött ki a nyitott ajtón, becsukta, megállt előttünk és kifejezetten ingerülten közölt valamit. Mindannyian a lehető leghiggadtabban vitába szálltak vele. Talán most először frusztrált a legjobban, hogy nem értek egy szót sem ebből a nyelvből. Végül, amikor Simon elindult vissza a szobába, odasúgtam Ívinek:

-          Most mi van? Mondj valamit!

-          Azt mondja ez a majom, hogy te nem láthatod Josht, mert miattad lett rosszul.

-          Mi van?

-          Azt bizonyítgatta, hogy amíg téged nem ismert, nem voltak problémái, szóval miattad jutott ide.

-          Ezt nem gondolja komolyan!  És ő mondja meg, hogy láthatom-e? Patkányság, de hát Simontól nem várok mást.

-          Anya azt akarja elérni, hogy legalább egy szót beszélhessetek, de Simon szerint droghoz akarod juttatni...

-          Mi van? Ezt a szemetet!

-          … vagy olyan érzelmi sokkhoz, ami erősíti a drog utáni vágyat.

-          Mekkora már!  És megteheti, érted? Azt csinál meg, amit akar. Ez a legundorítóbb, komolyan!

Az orvos kezdett el beszélni és mindenki rá figyelt. Folyamatosan gesztikulált és direkt próbálta halkítani hangerejét. Bárcsak tudnám, miről sutyorog ilyen meggyőződéssel. Aztán Ívi megszánt és elmondta a lényeget.

-          Azt mondta, hogy Josh is hevesen ellenkezett az ellen, hogy bemenj hozzá. - Ez nagyon mélyen érintett. Nem voltam felkészülve erre az érzelmi sokkra, én támadásra készültem és lelkizés hegyekre, nem pedig hallgatásra, meg elutasításra.

-          Mi a fene folyik itt, most őszintén? - Enyhén szólva aggódtam az eddig átélt jó emlékek őszinte mivoltáért… megint. Most még jobban akartam, hogy szenvedjen!

-          Woho! Lassíts egy kicsit! Nem fejeztem be! Szóval, az orvos nagyon jól ismeri Josh kezelőorvosát, akivel barátként beszélt ma reggel. Nem beszélhet a részletekről, de Josh segítséget kért az orvosától valamiben, amiben elvárja a diszkréciót is. A lényeg, hogy ha gondolod írd le az elérhetőségeidet, telefon, email, minden és meglátja, hogy tud-e segíteni. Nem akarja sem a barátja, sem a saját munkáját, életét bemocskolni, csak annyit ígért, hogy ha lehetőséget lát, akkor megpróbál nekünk segíteni.

Nem igazán értettem, hogy miért kellene nekem megadnom az adataimat, de aztán adtak egy papírt és egy tollat, amire leírtam a telefonszámomat és az email címemet. A haragtól nem fogtam fel az apró jeleket és nem hallottam a kis információkat. Valahol meg voltam győződve arról, hogy össze tudnám már rakni, mi folyik itt, de egyszerűen nem voltam rá képes. Nem akartam ezzel foglalkozni, nem voltam rá képes. Én nem erre készültem, én itt a károsult fél vagyok és most vádlottnak próbáltak beállítani. Undorodtam az egésztől és el akartam felejteni, úgy, ahogy van.

Hazamentünk és végre aludtam egy kicsit. De ez a dolog álmomban is foglalkoztatott. Van olyan veszteség az ember életében, amiből valahogy nem tud egyszerűen kiszakadni, lebénítja az agyat, folytonos nyomást gyakorol a mellkasra, állandó fojtogató érzésbe burkolja a torkot és ráül az ember hangulatára. Nem tudtam tisztán gondolkozni, folyton ezzel a veszteséggel volt tele a tudatom. Nem álmodtam, inkább úgy fogalmaznám, hogy a folyamatos gondolkodás közben néha elájultam, de aztán folytattam a töprengést. Néha azon kaptam magam, hogy be akarok jutni hozzá, másszor folyamatosan különböző sms-eket és e-maileket váltunk álmomban, de van, hogy csak egyszerűen azt álmodom, hogy rá gondolok. Ez a legfurcsább! Egyszerűen nem tudom, mit kezdjek ezzel a helyzettel. Mi történt, miért érdemlem megint ezt a sorstól? Valamit nagyon rosszul csinálhatok, ha folyton csak veszteség ér. De hol hibázom el az életemet folyton. Mit teszek, vagy nem teszek meg, ami miatt folyton megszívom. Ez már a sokadik alkalom és a sokadik szívás, nem bírom tovább. Ez már több mint véletlen, vagy nem is tudom. Azt hiszem elkezdtem hinni a karmában, pedig nem sokat tudok róla. Valami okának kell lennie, hogy mindig pórul járok és az az ok ott van az életemben, a döntéseimben, az eddig bejárt útban, csak meg kell találnom a közös pontokat. De az is lehet, hogy egy nagy kiindulópont van az életemben, ami a sorscsapások előtt történt és elindított egy olyan lavinát, ami máig dübörög. Meg kell találnom, rá kell jönnöm és végre be kell fejeznem ezt a pechsorozatot.

A napom nagy részén próbáltam erre koncentrálni, hogy visszaemlékezzek, elemezzek, gondolkodjak, de valami folyton kirángatott ebből az állapotból. Jött egy e-mail Olíviától, válaszoltam rá nagy nehezen és abba is sok melankólia volt. Aztán később a munkába készülődés és munka közben is járt az agyam. Az éjszakai műszak bár viszonylag nyugis, mégis meglepően sok ember jön a késői órákban is megtankolni, vagy venni ezt- azt, így nem  alkalmas teljes mértékben arra, hogy az ember a gondolataiba merüljön és választ találjon élete nagy kérdéseire.