Illetéktelen behatolás 

    Egyszerűen nem tudtam aludni, munka alatt is csak járkáltam, és még a Tabozásra sem tudtam, koncentrálni. Fel vagyok pörögve, de nem jó, hanem rossz értelemben. Fáradt vagyok, és már túl vagyok a fáradtságot jelentő holtponton, de egyszerűen csak fekszem, és hánykolódok.

                Felkeltem, és már megint az előző esti buli utána tájkép fogadott odakint, amin már egy pár órája befelé is átverekedtem magam. A szagok, a látvány egyszerűen borzasztó. Azt hiszem be kéne őket terelni a zuhany alá így, ahogy vannak. Nyitva volt az ablak, de ebben a hőségben nem ért semmit. Egy furcsa hangot hallottam a mosdó felől… odaléptem, és benéztem a félig nyitott ajtón. Az egyik lány állt a csap mellett, és a mosdókagyló felé hajolva rókákat kergetett. Most legalább tudom, hogy ki az a nem normális, aki a fürdőbe könnyít magán, és nem a Wc-ben, és még össze sem takarít maga után. Ennek egyetlen oka van: sosem takarított hányást maga után. Na, ezen most változtatunk!

                Megvártam, amíg kiad magából mindent a kis Tirex, és amikor az ajtón kifelé szédőlgött, én útját álltam, és mosolyogva a kezébe nyomtam a megfelelő takarítószereket. Ő lazán fogta, és szépen lerakott mindent a földre, és mint aki jól végezte a dolgát tovább tántorgott. Hohó! Hova is megyünk? Nem tudom neki elmagyarázni úgy, ahogy egy magyarnak mondanám, ezért megfogtam a karját, és megkérdeztem

-          It’s yours? (Ez a tiéd?) – a csap felé mutattam.

-          I don’t know!  (Nem tudom!) – nevetett kábultan.

-          I know! (Én tudom!) You must clean it! (El kell takarítanod!)

-          No! (Nem!) – mondta határozottan, és próbált tovább menni.

Kellett némi erő, hogy visszatartsam. Velem nem fog szórakozni egy nagyra nőtt gyerek, akit az anyja nem tudott megnevelni. Elég düh, és feszültség van bennem, amit összpontosítva végre levezethetek. A vállánál fogva megfordítottam, és betessékeltem az ajtón. Elég részeg volt ahhoz, hogy könnyű legyen annyi ideig ott tartani, amíg a takarítószereket bedobáltam a fürdőbe, és az ajtókulcsot kivegyem a zárból. Diadalmasan csuktam be az ajtót, és zártam be kívülről az ajtót, amíg ő bent visítozott. Innen ki nem jön, amíg nem ragyog a fürdő!

Három órába került, ami alatt megcsináltam egy rakás palacsintát, mármint olyat, amit mi nevezünk palacsintának, nem azt a förmedvényt, amit ezek. Persze csak dobozban kapható felvert tojás volt, de jobb mint a semmi. Szépen feltekertem több ízt is mogyorókrémestől dzsemesig mindenfélét. Az egyik csak finom lesz. Egy nagy tálcát megtöltöttem vele, legalább 50 db volt. Már a többiek kelegettem, és be akartam jutni a fürdőbe, de a kulcs nálam volt. Belekerült pár szócsatába, de végül mégis sikerült meggyőznöm őket abban, hogy az ajtó még zárva marad. A lány sokáig visítozott, így már 10 órakor mindenki fenn volt. Jóízűen tömték magukba a palacsintámat, és próbáltak meg magukhoz térni. Volt, aki most adta ki a taccsot, de legalább biztos lehettem benne, hogy ezt a Wc-ben teszik, nem a fürdőben. Tanulják csak meg, hogy a rókának az odúban a helye! Szóval három óra kellett, mire a hisztitől eljutott a takarításig, és azt kiabálta, hogy engedjem ki. Én azzal a lapáttal a kezemben, amivel a palacsintát lazítottam fel sütés közben mentem oda, és amikor az ajtót kinyitottam fenyegetően elé tartottam, hogy még ott marad, amíg megnézem. Bepillantottam, és bár tény, hogy valahogy átverhetett, ha akart, de tiszta volt a csap, úgyhogy elengedtem magam mellett.

Egy duzzogó tinédzserként persze az ember mindig számíthat egy kis bosszúra. A takarítóeszközöket nem mosta ki, és a tisztítószert is mind kiöntötte, pedig csaknem tele volt. Ostoba húzás volt tőle, de legalább mehetett minden egyből a kukába. Az a pár dollár, amit ezeknek a pótlására fogok költeni elenyésző a lecke értéke mellett, amit kapott. Ettől határozottan jól éreztem magam.

Délután pihentem egy kicsit, akkor már vezettem le annyi felesleges energiát, hogy legalább pár órácskát bóbiskoljak. Ívi hangja keltett fel. Az ágyamra ült, és én értetlenül néztem rá. Fel volt öltözve, és táska volt a kezében, de nem tudtam meghatározni az érzelmet, amit az arcán láttam.

-          Most jöttünk vissza a Reyes háztól.

-          Ívi, mondtam, hogy ne menj oda, nem? – keserűen felültem, és a tenyerembe fektettem a kezem. Vajon mit kutyult össze? Talán Gabriellel találkozott, és vele hadakozott, vagy egyenesen Josh anyjával tűzött össze. Nem olyan az arca, mintha jó híreket hozott volna.

-          Igazad volt! – ránéztem összetörten.

-          Mit csináltál?

-          Odamentem, hogy hátha meg tudok neked valamit.

-          Most viccelsz, ugye? Josh minden számot megadott, ahol elérhetem, és nem azért nem telefonálgattam, mert felesleges. Majd jön, ha végzett. Mondtam már: Nagyfiú!

-          Hát akkor mutasd azokat a telefonszámokat!

-          Jaj Ívi! Hagyd már abba.

-          Amikor odaértünk, zárva volt a kapu, pedig ilyenkor, fényes nappal ez sosem fordulna elő normális esetben. Csengettünk, nem jött senki, kiabáltunk, nem jött senki. Kocsi bent nem állt, és mozgás sem volt sehol.

-          Rosszat sejtek! – motyogtam.

-          Fogtam magam, és bemásztam. És képzeld a bejárati ajtó is zárva volt. Volt már valaha fényes nappal az az ajtó zárva? Most komolyan?

-          Te betörtél? Ívi, benned semmi felelősség érzet nincs? Azt akarod, hogy lecsukjanak?

-          Ez most nem lényeg! Gondold át! Hiába kopogtunk, kiabáltunk, nem nyitott ajtót senki.

-          Hát ez roppant érdekes! – gúnyolódtam rajta elképedve.

-          Nem furcsa, hogy a személyzet teljesen eltűnt a házból? Igazad volt, itt valami nem stimmel!

-          Vagy csak Elsa szabadságon volt, ugye Roberto nincs, Gabriel esetleg elmehetett Josh anyjával valahova, és Ignacio pedig biztosan a konyhájában sündörög. Hogy miért zárták be az ajtót, az nem tudom, nyilván elkezdtek félni a betörőktől.

-          Ez itt nem szokás!

-          Hát pedig félhetnének!

-          A-a! Itt valami nincs rendben! Hidd el nekem!

-          A fejedben nincs rendben valami, de ne sértődj meg. – néztem rá bocsánatkérőn.

-          Miért szerinted ez normális?

-          Nem, de nem kell a legrosszabbra gondolni. Az a ház hatalmas, és az a pár ember, főleg ha nincsenek ott, akiket körül kell ugrálni, úgy elveszik benne, hogy egész olyanná válik, mint egy siralomház. Biztos van erre ésszerű magyarázat. És ha tényleg mindenki elment volna is, miért függ össze ez bárhogyan is Joshsal?

-          Azt nem tudom, de érzem, hogy igazad volt, és tényleg van valami baj.

-          Oké! Akkor mit csináljunk? Hívjuk a zsarukat? És mondjuk el, hogy BETÖRTÉL?

-          Vicces…

-          Nincs semmi gond! Hazajön, ha végzett! Vagy félsz, hogy nem fogsz tudni tőlem megszabadulni?

-          Hát…én örülnék, ha maradnál, de anyuék nem biztos.

-          Mikor jönnek haza?

-          Hétfőn már jöhetnek…

-          Oké, nyugi, el fogok tűnni… megoldom valahogy.

Jaj, Josh! Ne szívass! Hova menjek, ha te nem érsz haza hétfőig. Legalább egyszer tudjak veled beszélni, légyszi. Eltűnni kéne megint! Nagyon jó! Olyan jó érzés, hogy mindig mindenhol felesleges probléma vagyok.

Vicces, de este a nyálgyerek utánam futott, amikor dolgozni indultam. Nem szólt semmit, csak rám mosolygott, aztán csak jött mellettem csendben. Nem értem őt! Nem is akarom talán.