Végtelenség

Csörgött a telefonom, de nem az éjjeli szekrényemen volt, ezért felkeltem, és elkezdtem keresni. Amikor odaértem a hang forrásához, nem volt ott semmi, és máshonnan kezdett szólni a hang. Hosszú percekig kergettem a hangot, amikor is úgy éreztem, hogy kint van a házon kívül. Az ajtóhoz siettem, de nem volt ott. Iszonyatosan félni kezdtem. Hova tűnt az ajtó, mi történt velem? Megpróbáltam kinyitni az konyhai ablakot, de nem ment. Rájöttem, hogy nincs idebent levegő. Egyre nehezebben lélegeztem, és egyre jobban bepánikoltam. Minden ablakot megpróbáltam kinyitni, de nem volt nyitható egyik sem. Megpróbáltam betörni azzal, ami a kezembe akadt, de az üveg törhetetlen volt. A levegőm elfogyott, és a látásom homályossá vált. Akkor ébredtem fel, folyt rólam a víz, és reszkettem.

                Nem tudtam eldönteni, hogy hol vagyok, de azonnal megláttam egy ablakot, és kinyitottam. Kinyílt! Megnyugodva jöttem rá, hogy Josh szobájában vagyok. Hiszen én itt aludtam el. A közös este után az ébredés fájdalmasan üres volt, hiszen nem volt mellettem. Miért nem ébredtem fel, amikor elment? Pedig tudtam, hogy el fog menni, de főleg egy ilyen rossz álom után jó lett volna tudni, hogy mellettem van. Ő is felébreszthetett volna, hogy adjon egy búcsúcsókot. Rosszul éreztem magam, kihasználtnak, eldobottnak, pedig az eszemmel tudtam, hogy nem kellene így éreznem magam. Aztán visszafeküdtem, és magamra húztam a takarót, az illatát magamba szívtam, és próbáltam felidézni az érzést, amikor itt volt velem, hozzám bújt, és a bőre hozzá ért az én bőrömhöz. Nehéz volt, de próbáltam összeszedni magam. Nem lehetek szomorú, hiszen életem egyik legjobb éjszakáját éltem át, egy fantasztikus pasival. Nem tudtam hány óra, de magasról letojtam… és amint arra gondoltam, hogy letojom, eszembe jutott, hogy nem fogok tudni úgy kimenni a házból, sőt talán a szobából sem, hogy ne bukjak le. Gabriel mindig tudja, ha Josh elmegy a háztól, és azt is, ha jön. Tehát az sem kizárt, hogy pillanatokon belül megjelenik valaki takarítani. Szóval ki kellett szakadnom a melankóliából, és a nosztalgiából, ki kászálódnom az ágyból, és elsunnyognom, mint egy bűnözőnek.

Összeszedve magam, kipattantam az ágyból, a ruháimat magamra kapkodtam, és a fürdőben igyekeztem olyan képet varázsolni magamra, amiről nem visít, hogy most keltem fel. Nem igazán sikerült, de elhatároztam, hogy minél gyorsabban elhagyom a „bűntettem” helyszínét, mielőtt rám bizonyítják azt. Az ajtóhoz sétáltam, és már majdnem a kilincshez értem, amikor valamiért megfordultam. Valami szinte irányította a tekintetemet az ágy azon fele melletti éjjeliszekrényhez, ahol Josh aludt. Volt ott valami. Miért fordultam meg? Komolyan mondom, nem tudom. Megnézzem? Mennek kéne! A fenébe… a kíváncsiság.

Ahogy közeledtem ez éjjeliszekrényhez, láttam, hogy egy papír, és betűk voltak rajta, méghozzá nagy betűk, de olyan szögben esett rá a fény, hogy nem tudtam kivenni pontosan. Teljesen közel értem hozzá, és felemeltem.

„SARALAK!”

Mi ez? Mit jelent ez? Egy angol szó? Nem hiszem! „Szerelek”, így kéne ejteni, ha angol lenne. Várjunk csak… Nem… Kitört belőlem a nevetés a gondolatra. Nem hallja benne a „t” betűt? Az éjjeli szekrényen maradt a toll is, amivel írta. Felkaptam, a papírt a szerkényre tettem támasztéknak, és ráírtam:

„ÉN IS SZERETLEK!”

És biggyesztettem alá egy nagy mosolygós smilet is. Ettől felvidultam. Még egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy talán mégsem ezt akarta írni, de aztán elhessegettem a gondolatot. Leraktam, és mosolyogva indultam az ajtó felé.

A lépcső tetejéhez értem, amikor megláttam lenn Elsát, aki a konyha felé sietett. Csendben vártam, amíg eltűnik, és elindultam a lépcsőn lefelé. A közepénél eszembe jutott a levél… Basszus! Ott nem hagyhatom! Azzal a lendülettel visszafordultam, és mint a villám suhantam fel a lépcsőn. A levelet betettem az éjjeliszekrény fiókjába, aztán futottam tovább. Levágtattam a lépcsőn, amennyire tudtam halkan, és már a bejárati ajtó előtt fél centire volt az ujjam a kilincstől, amikor a bejárati ajtó kinyílt, és Elsa indult rajta befelé, de megtorpant, hiszen én ott álltam. A fenébe! Arrébb álltam, és mosolyogva beengedtem, de láttam a szemében, hogy rakja össze a mozaik darabokat a fejében, hunyorítva ment el mellettem, és amikor szabaddá vált az út felém fordult. Én nem fordultam oda hozzá, hanem céltudatosan menekülőre fogtam a dolgot. Mint a villám kinn termettem az ajtón, és becsuktam magam után, aztán apró szökkenésekkel elkocogtam a kisház bejáratáig.

Megnyugodva nyomtam le a kilincset, hogy nem lesz több bizonyíték a bűnös estémről, és végre lezuhanyozhatok, és átöltözhetek, meg munkába állhatok, de a kilincs egy ponton megakadt. Nem nyílik. Megpróbáltam lassan, aztán kapkodva, aztán újra lassan, de semmi. Ki zárta be, és miért, és minek? A zárban belül volt egy kulcs. De akinek feltűnt, hogy nyitva van az ajtó, annak feltűnt az is, hogy nem vagyok itthon. Hibáztam! Súlyosat, végzeteset! Nem gondolkodtam tisztán, elvakított a vágy. Összeomlottam! Most mi lesz! Hogy jutok be? Mit mondok, hol voltam? Kihez menjek? Mindenki előtt lebukok, ha Elsa logikája nem lenne elég éles, akkor mindenki számára érthetővé válik, hogy én vagyok a főnök szeretője. De igazság szerint egy szerető legalább nem a cseléd házban lakik, szóval a kurvája inkább.

Könnyek szöktek a szemembe, és neki dőltem az ajtóval szemközti fának. A kérge kemény volt, és a hátamat is nyomta, sőt fájdalmasan szúrta is, de éreztem, hogy a saját lábam nem elég erős, hogy ezt a terhet egyedül cipelje, kell a hátam, és ez a fa neki. Az ajtót bámultam, és hatalmas krokodilkönnyek termettek az arcomon a semmiből. A látásom homályossá vált tőlük, majd de nem volt erőm még pislogni sem.

Aztán a ház irányából meghallottam Elsa mély, kellemetlen hangját, és azt, hogy gyorsan, és hangosan magyaráz valamit. A hang közeledett, ezért a könnyeimet letöröltem, de a lábamban még az eddigieknél is kevesebb erő volt. Felbukkant a legrosszabb lehetőség a kisház sarkában, ami történhet velem. Gabriel! Mögötte Elsa topogott, és amint felbukkantam a látóhatáron halkabban magyarázott, de ugyanúgy be nem állt a szája. Gabriel kifejezéstelen arccal jött felém, és szándékosan nem nézett rám. Ezzel is büntetett, de tudtam, hogy ez még csak a kezdet. Egyenesen az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Én mozdulatlanul néztem. Aztán a kulccsal a kezében odafordult hozzám!

-          It was your last chance! Do you understand? – bólintottam. Én is sejtettem, hogy ez volt az utolsó esélyem, miért tűrnének meg maguk között egy kurvát. Szóval menjek, és pakoljak! Értettem hát! Csak az nem tudom, hova megyek, mert a hazaútra nincs pénzem! Talán, ha bemegyek a rendőrségre, hazatoloncolnak, vagy mi… Váratlanul Gabriel folytatta:

-          This door must close! Always! – mondta összeráncolt szemöldökkel! Aztán szúrós tekintettel felemelte az egyik kezem, és beletette a kulcsot. A megdöbbenés kiült az arcomra. Most akkor nem vagyok kirúgva? – Go to work! NOW! – mondta mérgesen, de nem emelte fel a hangerejét. A torkom, és a gyomrom is összeszorult, de tudtam, hogy meg kell ragadnom a pillanatot a menekülésre, mielőtt meggondolja magát, ezért erőt vettem magamon, és besiettem az ajtón a kulccsal a kezemben. Aztán becsuktam, és be is zártam az üveges ajtót, majd az üvegen keresztül Gabrielt néztem, aki szigorúan bólintott egyet, majd elment. Mély levegőt vettem, és a feszültséggel együtt megpróbáltam kifújni, de nem jött össze, mert a feszültség nem múlt el!

A munka előtt persze zuhanyozni mentem, és próbáltam összeszedni magam, de végül belefeledkeztem a munkába. Már besötétedett, mire képes voltam végre nyugodt lenni, és a sóhajtás után megkönnyebbülni. Túl sok volt ez nekem egyszerre, és túl nagy megrázkódtatás ez az egész, az én kis lelkemnek.

Mi lesz, ha vége a nyárnak, és minden csodának? Ha nem látom többet Josht? Ha ma hazaküldtek volna, akkor biztosan nem láttam volna többet. Túl sokat érzek iránta! Erre a gondolatra megint könnyek szöktek a szemembe, de most apró folyamatosan csorgó könnyek záporoztak, amitől végképp nem látok semmit, és nem tudom tőlük nyitva tartani a szemem. Mély fájdalom tört ki velük együtt belőlem. Hogyan szeressem? Hogyan maradhatnék vele? Akarja, hogy vele maradjak? Nem akarom elveszíteni! Ha tudnám, hogy ő is szeretné, akkor kész lennék bármire, csak, hogy vele maradhassak. Megbolondultam, elvesztettem a realitásomat, mindent, ami eddig ésszerű volt, és logikus, bonyolult lett, és zavaros. Nem bírom ezt a terhet, ehhez túl gyenge vagyok! Kinek mondjam el a bánatomat? Ki hallgat meg, és ki ért meg? Senki sem tud megérteni, még Olívia sem. Pedig bizonyára megpróbálja majd megérteni, de nem értheti mit érzek. Őt nem fűti ez a gyötrő vágy, nem lángol benne mindent elvakítva egy érzés, amit a szerelem szóval lehetne a legjobban definiálni. Egy erős vágy, ami vonz hozzá, ami miatt meghalnék, ha kell, egy lepke, aki tudja, hogy halál vár rá, de mégis a fény felé száguld a sötétben. Nem csak a teste kell, nem csak a szex, nem csak, ami tegnap este történt, hanem ami eddig történt. A reggelek, az alvás közbeni apró ölelések, amit félálomban talán nem is tudatosít az ember, csak érzi, hogy jó helyen van, jó ember mellett, és jó neki. A lopott csókok, a bőre érintése, a pillanatok, az amikor ránézek, szinte mindig megáll a szívem a látványától, pedig egy nap már a százezredik alkalommal teszem ezt. És az a kellemes tudatállapot, amikor a közelemben van, a nyugodtság, és harmónia, ami eláraszt. Még akkor is, amikor nem látom, vagy nem őt nézem, mégis érzem, hogy ott van velem, érzem őt, és szinte egy szimbiotikus kapcsolat alakul ki a két test, és elme között. Szeretem, hogyha rágondolok, kiráz a hideg, és végig fut rajtam hurrikánként egy jóleső borzongás. Szerem, ahogy az illata körülvesz, és levakarhatatlanul nyomot hagy a bőrömön, így folyton eszembe jut. Szeretek rá gondolni. Még a fájdalmat, amit a hiányában érzek bent, azt is szeretem, mert miatta van, mert hozzá kapcsolódik, mert még ettől is azt érzem, hogy élek. Sokkal jobb most nekem miatta szenvedni, mint nem érezni semmit.

A lelkem most kiszolgáltatott, mint egy szélhárfa, nem tudni melyik húrt pengetik meg rajta, és mikor, de megadóan hagyom, hogy játszanak rajta. Amíg ő az életem része, nem történhet velem rossz dolog. Nyitott vagyok, várakozó, megkönnyebbült, és nyugodt. Még az erős nyomás ellenére is a mellkasomban, és a záporozó könnyeim ellenére is azt érzem, hogy boldog vagyok. Nem tudom, hogy pontosan miért sírok. Talán a túláradó érzelmek törnek ki belőlem, amivel nem tudok mit kezdeni. A félelem, a rettegés, és a sötétség, amit az elvesztésének gondolatától, és a drogok miatti aggódástól érzek, hiszen ez is elválaszthat minket… Bekapcsolom a gépemet, és Havasi Balázs- Alone című számát rakom be végtelen lejátszásra. https://www.youtube.com/watch?v=Bws_BnjlgM4 Ez tükrözi az érzelmeimet, és megkönnyebbülést is hoz számukra. A könnyek új erőre kaptak, és a félelem mellett a remény, és az öröm érzése is úrrá lesz rajtam. Ennyit nem jelenthet egy ember egy másiknak. Most vagy boldoggá tesz, vagy boldogtalanná, a kettő együtt nem megy! Vagy mégis? Vagy még a boldogtalanság erőt ad ahhoz, hogy szeressem? Ez annyira nem normális, nem ésszerű, nem logikus, nem érthető! Mi történik velem?

A pokol ízét ízlelgettem otthon az indulás előtt, és azt hinné az ember, hogy azzal, hogy máshol vagyok, és mást csinálok, és látszólag megkaptam, amire vágytam. Mégis az az érzésem, hogy a pokol vonzása túl erős, már nem enged a menny felé. De az érzés a pokol közelében kezd elviselhető, és megszokott lenni, olyannyira, hogy még a boldogság illúzióját is képes elhitetni velem. Ha a pokol kapujában képes vagyok jól érezni magam, akkor lehet, hogy semmi sem lehetetlen.  Ha ezt érzem, akkor valamiért ezt kell éreznem. Ha elhiszem, hogy minden lehetséges, kinyíltak a kapuk előttem, és a lehetőségek száma végtelen lesz. Azt az utat választom életemben először, amit szeretnék, és azt a lehetőséget, ami a legjobban tetszik.

Végül az új hangulatomhoz illő zenét is megtaláltam Havasitól: Infinity. https://www.youtube.com/watch?v=GCQXQWyi4-A  A végtelenség, a határtalanság. Semmi sem véletlen, most itt kell lennem, ezt kell éreznem, és ezt át kell élnem. Semmi nem véletlen, mindennek megvan az oka, és a jelentősége. Ennek a pillanatnak is, ezeknek az érzéseknek is, és tudom, hogy a sorsnak terve van ezzel is, mint mindennel a világegyetemben. Fájdalom nélkül nem tudjuk értékelni a boldogságot. Az igazi mély fájdalom, keserűség, és magány érzése nélkül nem vesszük majd észre azt sem, hogyha éppen boldogok vagyunk, és mindent megkapunk odafentről. Ilyenek azok a férfiak, akik 10 év után hagyják el az éppen terhes barátnőjüket, vagy a lányok, akik amikor találkoztak egy olyan pasival, aki érzelmes, és a tenyerükön hordozzák őket, unatkozni kezdenek. Mindennek oka, és célja van. Szélsőséges érzelmek nélkül minden egyhangú lenne. Lassan megnyugszom, és a könnyeim is alábbhagynak. Lehet, hogy az utam nem a mennyország felé tart. Talán a pokol felé kanyarodtam. De kit érdekel, ha érzem, tudom, hogy nem hiába kell ezeket az érzéseket átélnem, nem véletlenül kell szenvedésre, és végtelen boldogságra gondolnom egyszerre. Nem tudom mi az ok, vagy mi a cél, még az indítékot sem értem. De érzem, hogy van, és mindhárom most csúcsosodik bennem. Az életünk, a sorsunk mindkettőnknek megváltozott abban a pillanatban, amint egy pillanatra egymás mellé sodort a szél minket. Lehet, hogy mégsem érzem rosszul, és épp olyan fontos vagyok én az ő életében, mint ő az enyémben. A lelkemben béke van most, mert elfogadtam azt az utat, ami ki van nekem jelölve. Minden napot, órát, percet, pillanatot, ami még hátra van nekem.