Szemben a halállal

Halálra vagyok rémülve. Nem tudom mi lesz most velem. Nagyon félek…

Hol is kezdjem…

Az éjszakai álmodozásom után könnyen mély, édes álomba merültem. Arra ébredtem fel egy kicsivel később, hogy iszonyatosan köhögök, és amikor megpróbáltam felülni, rájöttem, hogy szédülök is. Akkor tudatosult bennem, hogy iszonyatos füstszagot érzek. Kinyitottam a szemem, a beszűrődő holdfénynél jól kivehető volt, hogy a szobában sűrű füst van. Felkapcsoltam a kislámpát hátha segít, de látni így sem láttam semmit. Kipattantam az ágyból, de megszédültem, és majdnem elájultam. Végül megkapaszkodtam az ágyban, és erőt vettem magamon, hogy elmenjek az ajtóig. Amikor kinyitottam még több forró füst ömlött be rajta, még inkább elfogott a köhögés. Talán el tudom oltani, ha rájövök, mi füstöl. A pólómat felhúztam a szám elé, és azon keresztül próbáltam lélegezni. Kihajoltam az ajtón, és már láttam is, hogy az egész konyha, és előtér hatalmas sötétnarancssárga lánggal ég, és mindent betölt a sötétszürke füst. Ezt már nem oltom el semmivel. Az ajtó pedig… az egyetlen kijárat… Gondolkodás nélkül elindultam a szobaablak irányába, ami persze nyithatatlan volt. Fene a klímába! Kellett beszerelni, ha cserébe megöl. Beugrott az álmom… Ó bakker, akkor megfulladtam álmomban! Akkor nem tudtam, hogy tűz lesz. De miért is nem néztem meg, mire ébredtem meg először. Valamit bekapcsolva hagytam… milyen ostoba vagyok. Milyen értelmetlen halál.

Az éjjeli szekrény volt az egyetlen olyan tárgy, amit még fel tudtam emelni, és elég nagy volt ahhoz is, hogy esélye legyen betörni egy ablakot. Teljes erőmből az ablak közepébe vágtam. Mintha gumilabdával játszanék, úgy pattant vissza a nehéz kisszekrény, alig tudtam elugrani előle. Még csak az hiányzik, hogy ezzel a vacakkal még agyon is dobjam magam. Alig tudtam már eszméletemnél maradni, a világ furcsa volt körülöttem, nehéz, nem volt már egy gondolat sem, amiről el lehetett volna dönteni, hogy logikus, vagy ésszerűtlen.

Törhetetlen üveg… gyerünk! Nem halhatsz meg itt, és most! Aztán gondoltam egyet, és újra felkapva a szekrényt, nekivágtam a jobb alsó sarkának. Az üveg apró kristályokra tört benne, de egyben fennmaradt. Megint megfogtam a szekrényt, és nekinyomva az üvegnek valahogy sikerült kilökni az egész táblát. A füst úgy bömbölt ki az ablakon, mintha ő is menekült volna az utolsó erejével. Felhúztam magam a párkányra, de már csak esni tudtam. Azt hiszem már ekkor nem voltam ura a testemnek. A jobb oldalammal éreztem a talajt, ami keményen talált meg. Nem voltam magamnál, a valóságot nem fogtam fel, nem volt már füst, és levegőtlenség, a mellkasom nehéz, és a torkom kaparó kínzásán kívül mást nem fogtam fel az körülöttem történtekből. Hát ez a vég? Ilyen a halál? Ennyi volt az életem? Nem akarok még meghalni! Nem lehet csak ennyi az életem, csak szenvedés, csak kín, csak búcsúzás, és néma elmúlás. Ennél többnek kellett volna történnie. Látni akarom anyukámat… Olíviát… Olívia férjét… Josht… Az elmém mintha egy spirál alakú csúszdán találta volna magát, még megpróbáltam volna jelzést adni a testemnek, de kommunikáció megszűnt. Éreztem, ahogy rongybabként elernyednek azok az izmok is, amik eddig legalább próbáltak megfeszülni. Fázom! Látom, ahogy csúszda aljára értem, de magára az érkezésre már nem emlékszem. 

Amikor magamhoz tértem egy maszk volt rajtam, amin fullasztó érzés volt levegőt venni, de nem volt erőm ahhoz, hogy levegyem. A kezemből éles fájdalom nyilallt, odapillantottam, de a fejem nem tudtam felemelni. Egy hosszú vékony gumicső, és annak a végén, egy állványon lévő folyadék csatlakozott hozzám. Gyenge voltam, nem tudtam mozogni, lélegezni, és gondolkodni. Álmos voltam, és újra lehunytam a szemem, mire az elmém, mint egy méteres ólomdarab újra a mélybe zuhant.

Mélyből egy nagy lendülettel tört ki belőlem egy nagy adag levegő, de nem találva magának szabad utat arra késztetett, hogy felüljek, és a maszkot letépve mély, végeszakadatlan, fuldokló köhögésbe kezdjek. A számat, és az orromat elárasztotta a tömény, keserű, fullasztó füst. A takarómat emeltem a szám elé, majd amikor valaki megragadta a karomat, és újra az arcomra nyomta a maszkot, akkor megpillantottam, hogy nem csak úgy éreztem, hogy feltör belőlem a füst, valóban hatalmas mélyfekete foltot hagyott a fehér anyagon. A kéz visszanyomott az ágyra, de én úgy éreztem megfulladok, ezért oldalra fordultam.

A köhögési inger továbbra is kínzott, de nem volt hozzá elég lendületem, erőm. Percekig tartott, mire annyi erőt összeszedtem, hogy legalább a szememet kinyissam, és körülnézzek, egyáltalán hol vagyok. Egy szobában voltam, oldalt fekve egy kanapét láttam, és egy kisasztalt, meg túldíszített, elegáns tapétát, mindenféle aranyozott berakással. Szóval még kórházba sem visznek! Nagyszerű… egyszerűbb lett volna az ablak alatt meghalni, mint itt valami szövődményben. Ennyire nem utálhatnak. Nagyobb levegőt vettem, de ekkor ismét feltört a köhögés. Lerántottam a maszkot, és a tenyerembe köhögtem a fekete port, majd gyorsan visszatettem a maszkot, mert az előbbi próbálkozásból megtanulhattam, hogy így jobb nekem. Próbáltam nem túl mélyen belélegezni a levegőt, sok apró levegőt vettem, lassan. Erőt vettem magamon, és felültem az ágyon újra, de erőtlenségembe nekidőltem a támlának egyből. Egy nő, és egy pasi volt az ágyam mellett, még sosem láttam őket. Mellettük mindenféle táska volt, egy üvegasztalra is mindenféle ki volt pakolva, ami ijesztőnek tűnt. Orvosi cuccok. A pasi halkan elkezdett beszélni a nőhöz, de se hozzá, se hozzám nem fordult oda. Aztán a nő csinált valamit, és közelített felém egy injekciós tűvel. Na ne! Menjen már! Ki ez a sarlatán? Nem félek a tűktől, de nem is különösebben szeretem őket. Menekülni akartam, de magamra parancsoltam, hogy maradjak nyugton, és rosszul eső izgalomban vártam a tű, és a bőröm kínos, és fájdalmat találkozását. Aztán legnagyobb meglepetésemre a csövön lévő valamibe szúrta a tűt, és oda nyomta bele a sárgás színű folyadékot. Aztán mindketten az ajtó felé indultak. Kérdezni, vagy mondani akartam nekik valamit, de semmit nem jutott eszembe angolul. Egyáltalán Joshnál vagyok még? Az emlékeimbe kutakodtam, hogy van-e a házban ilyen mintázatú szoba. De nem sok szobában voltam valójában.

Inkább a szememet lehunyva próbáltam relaxálni, pihenni egy kicsit, hogy jobb legyen a közérzetem, hogy ne legyen ilyen erőtlen, és bágyadt. Talán órákig is egyedül voltam, de jól esett pihenni.

Aztán bejött megint az egyik orvos szerűség. Legalábbis remélem, hogy orvos. Mögötte felbukott, egy rendőr is. Felismertem Josh Tab-ját. Odaadta nekem, és kérdezgetni kezdett arról, hogy mi történt. Mivel nem kaptam levegőt egyébként, ezért muszáj volt írnom. Bár sokszor megszédültem, pedig feküdtem, de leírtam magyarul, hogy szerintem mi történt. A fordító programja fordított is. Nem tudom mennyit fognak érteni. Kihangsúlyoztam, hogy felébredtem hajnalba valamire, persze azt nem, hogy utána mit csináltam.  De azt is elismertem, hogy az én hibám volt, viszont nem emlékszem semmire, ami begyulladhatott volna.

Majd egy órát nyaggatott, már az orvos jelezte neki, hogy elég lesz. Úgy döntöttem, ha már a kezemben van egy ilyen eszköz, hogy leírom még most, mi történt velem, még mielőtt késő lenne. Mert ki tudja, lehet, hogy nem érem meg a reggelt. A mellkasom nagyon éget, rettegek, hogy még nem úsztam meg a dolgot élve. És mindezt gyakorlatilag előre tudtam. Hihetetlen, és félelmetes! Mi lesz most velem? Nincs erőm! Már két órája írom ezt… és egyre nehezebben megy.

Szóval, ha nem élném túl: Viszlát világ! Szerettem élni, és nem bántam meg soha semmit, még a hibáimat sem! Remélem azért néhány emberben jó nyomot hagytam, és jó hatással voltam az életükre, érzéseikre, gondolataikra.