Show must go on! (A show-nak folytatódnia kell!)

Éjszaka elhatároztam, hogy elmegyek dolgozni. Már nem kell sokat kibírnom itt ezen az istenverte országban, és ha már itt vagyok, akkor muszáj tennem azt, amiért idejöttem: pénzt keresni.  Reggel felkeltem 4:20-kor, és a lehető legnagyobb csendben osontam el Byron… akarom mondani a nyálgyerek mellett. Megint eszembe jutott a neve… Francba! Beosontam a fürdőbe, ahova mindent vittem magammal, mint a villám letusoltam, és onnan egyenesen mentem dolgozni. Nolan volt ott, és nagyon rosszul nézett ki. Nyilván nem sokat aludt az elmúlt egy napban.

-          Hi! I come work! (Szia! Jöttem dolgozni!)

-          No! You can’t this! (Nem! Nem teheted!)

-          But you are tired! (De fáradt vagy!)

-          Good idea! (Jó ötlet!) But… no! (De… nem!)

-          We call the boss? (Felhívjuk a főnököt?)

-          Ye… (igen…)

-          Okay! Call her! (Oké! Hívd!)

-          ME? (ÉN?)

-          I can’t speak english! (Én nem beszélek angolul!)- rám mosolygott sokat sejtető hova kívánós tekintettel, és én ártatlanul visszamosolyogtam rá!

-          You’re right? (Jól vagy?)

-          Hm… We can say that! (Mondhatjuk!)

-          Oh… Blody hell! (valami káromkodás…. Véres pokol szó szerint!) I’ll right, Let’s go! (Rendben, gyerünk!)

Rámosolyogtam, és átadta nekem a kasszát, majd elment. Kínosan ügyeltem arra, hogy ne nézzek rá az újságos állványra, ne vegyek egyet sem a kezembe, és még csak véletlenül se akarjak tudni semmit! Hamar elfáradtam, de ez inkább lelki kimerültség volt. Még délig ki kell bírnom valahogy, pedig már nagyon álmos voltam, annyira, hogy fáztam is, pedig huszonöt fok alá nem süllyedt a hőmérséklet. Nem tudom, mi lehet velem, talán mégsem vagyok olyan jól.

Megjött délutánra a főnököm, és dühbe gurult, amikor meglátott. Valamit magyarázott, hogy ezt többet nem akarja meglátni, és megszeppenve bólogattam inkább. Akkor hagyta abba az arcomba üvöltést, amikor megállt egy autós. Megkaptam az első fizetésemet, illetve inkább hozzám vágta, de a lényegen nem változtat. Meg sem bírtam nézni. A pénz csak egy eszköz, hajtani kell érte, és kész. Nincs értéke, csak az számít mennyit áldozol miatta, és mire mész vele. Én nem akartam semmire költeni, nem lettem tőle se boldogabb, se elégedettebb. Meg van a helye… a milliónyi tartozás. Csak a hiánya miatt éreztem magam rosszul, ha van…az semmit nem jelent. Egyhangúan álltam neki a kassza zárásnak, már nem éreztem semmit, mint egy gép tettem a dolgomat, de azon sem lepődtem volna meg, ha elrontottam volna valamit. Nem tudom visszaidézni mit csináltam, és mit nem. Reménykedni tudtam csak, hogy nem vétettem hibát, mert akkor biztosan repülök.

Hazafelé az állandóan nyüzsgő város monoton zaja valahogy rám nyomta a túl kicsit pont vagyunk mi az univerzumban, hogy bárkit és érdekeljen a létezésünk, pláne az érzéseink hangulatot. Ettől a megnyugtató pesszimizmustól folyni kezdtek a könnyeim. Senkit nem érdekel a világon, hogy én most mit érzek! Csak érzések… majd elmúlnak. Nincs jelentőségük. Ahogy jönnek, úgy mennek is. Fényes nappal sétálok az utcán, és kisírom a szemeimet, de senki még csak egy szánakozó pillantásra se méltat. Még arra sem jók ezek a vacak, mihaszna, dolgok, ami az állítólagos lelkemből törnek fel. Lélek, mi az? Manapság csak a test van. Lélek nincs! Most épp nem divat!

Otthon Ívi megdöbbenve, majd mérgesen vette tudomásul, hogy nem voltam az ágyamban, pedig ők végig azt hitték, hogy bent vagyok. Őszintén szólva nem éreztem jól magam. Elővettem a fizetésem, és odaadtam neki a tartozásomat, meg egy kicsit többet is, mert sokkal tartozom neki a pénzen felül is.

Megosztotta velem, hogy az anyjáék csak pénteken jönnek, és hogy az anyja a lelkemre kötötte, hogy ne menjek sehova, náluk maradhatok. Végre egy jó hír, de mint mindig ebben is keserű szájízt éreztem, hiszen megint másoktól függök, és nem tudom semmit adni cserébe. Byron is örült a hírnek, mert addig sem kellett hazamennie. Végre eljutottam odáig, hogy nem idegesített, sőt nem is érdekelt, hogy ott van. Ettem pár falatot, és mivel úgy éreztem, hogy szédülök, mondtam, hogy lefeküdnék. Ívi kérte, hogy menjek el vele a boltba, arra még erőt vettem, de már nagyon vágytam egy kis pihenésre. Örültem, amikor végre elértem a házat, és az ágyat, és a párnát.