A szakítás szar! Nagyon szar! Még akkor is, ha mind a ketten tudjátok, hogy a lezárás elkerülhetetlen, mert az élet minden területén elválnak útjaitok és az érzelmek tűzijátéka is a korábbi színpompás, eget rengető durrogással ellentétben már csak fekete sártenger: vége a csillogásnak, leégett az utolsó rakéta is és a parazsat is elverte már az eső. Sok eső… A könnyeim állandóan potyognak, ha egy percre is a gondolataimra figyelek. Felvillannak a régi szép emlékek és a pillanatok, amikor ez a férfi igazán boldoggá tett. Amikor két méterrel a felszín felett jártam, és amikor még a nap is szebben sütött. Olyan nagyon szerelmesnek éreztem magam, és ez olyan... meleg érzés volt. Amikor igazán szeret valaki, akkor egy kicsit magadat is jobban szereted általa. Nem érdekeltek a problémáim, a munkahelyem küszöbét átlépve már csak ő létezett. De ő egyre kevesebbszer "volt ott"...Valami megváltozott benne, és onnantól már nem volt visszaút. Próbálom visszaidézni a milyen volt a kapcsolat alatt, de az emlékeimből nem tudok olyan képet előhívni, amikor olyan nagyon boldogtalan lett volna mellettem. Nem áll össze a kép. Mintha egyszerre ott lett volna az életemben minden, aztán meg a nagy semmi váltotta volna fel. Az emlékeim csalnak meg, vagy már ott hibáztam, hogy nem vettem észre azt sem, amikor elkezdődött a baj, csak azt, amikor már jobb döntés volt feladni, mint küzdeni. Mit tehettem volna másképp, hol lehetett volna még helyre hozni, és miért ért engem ez a mélypont olyan váratlanul? Csak néhány kérdés, ami azóta is folyamatosan a fejemben jár. 

Minden elmúlt! A történteken pedig már nem változtathatok. Itt maradtam egyedül, hatalmas űrrel a lelkemben. Félre ne értse senki, nem ő hagyott el. Igaz, nem is én őt. Közös döntés volt, aminek a vége az volt, hogy jobb lesz, ha ő megy a maga útján. Mondhatni elengedtem, mert úgy tartja a mondás, ha visszajön, akkor volt a tiéd igazán. Elengedtem, és ő ment, gondolkodás és igazi búcsú nélkül. Mint egy megsebzett vadállat, akit befogadsz, hogy meggyógyuljon, és amikor szabadon engeded vissza sem tekint rád. És most már legalább tudom, hogy nem volt az enyém. Amikor összejöttünk elveszett volt és szeretetéhes. Dühös a világra és mindig mindenben csak a támadást látta. Nem voltak igazi barátai, nem volt biztos pont az életében. Soha nem volt előttem tartós kapcsolata, otthona. Mellettem mindezt megtalálta, együtt megoldottuk. Hányszor mondta el, hogy én vagyok a legjobb dolog az életében, meg hogy az életénél is jobban szeret. Talán soha nem szeretett annyira, mint amennyire én gondoltam, talán csak én láttam úgy, hogy boldog. Vagy magát is becsapta ez ügyben. De ez már sosem derül ki. 

Megkérdezték már tőlem, hogy miért nem mentem vele, ha annyira szerettem. De úgy éreztem, hogy ezt már nem kérheti tőlem. Mindent megtettem neki, feleség voltam, pedig el sem vett, cseléd, pedig fel nem vett. Együtt küzdöttünk a zsarnok apja ellen, együtt vészeltük át a vesebetegségét, együtt építettünk az albérletünkből otthont, együtt vettünk részletre autót. Elviseltem a munkája miatti hisztiket, a túlórákat, soha nem kértem, hogy éljen máshogy, hogy szánjon rám több időt, hogy segítsen az otthoni dolgokban. Az ő élete a munkája volt, és mindent ennek rendelt alá. Tudtam már a kapcsolatunk közben is, hogy én is csak második vagyok a rangsorban. Vártam az eljegyzésre, vártam a házasságra, a gyerekre, vagy egy-egy közös nyaralásra, vagy bármire, amiben megtérül az, amit én adok neki. De ő nem adott többet, én meg belefáradtam, hogy csak én adok. Amikor elém állt azzal, hogy költözni akar, és elvárja, hogy elhagyjam miatta a munkámat, a családomat, és a barátaimat, akkor mélyen magamba nézve csak azt tudtam válaszolni: NEM! SOHA! Elég volt! A szemébe néztem, és semmit nem láttam amiért érdemes lenne tovább csinálni ezt az egészet. Csak az éreztem, hogy elég volt ebből. Nem uralhatja ő az életemet és nem követhetem vakon. És ezen a ponton bárki állíthatná, hogy miattam dolgozott, hogy eltartott, vagy ilyesmi. Erről szó sem volt. Az én fizetésem legalább 50%-ban része volt az életünknek, a nagy bevásárlásokat, a tankolást leszámítva, mert az természetes volt, hogy ez én dolgom. Ő szórta a pénzét, még kölcsön is adott olyan embereknek, akiktől nem látta azt soha viszont, ezekben a hónapokban az én fizetésem volt ez egyetlen támasz. Mégis volt bennem egy lelki béke, a tudat, hogy velem van, hogy nem vagyok egyedül a világban. Annyi lelki erőm volt mellette, hogy azt a mostani állapotomban fel sem fogom. Mégis beláttam: nem szívhatja tovább a vérem. Ha nem értékeli azt, ami én vagyok neki, akkor nincs szüksége rám. Persze, ha megkérte volna a kezem… Akkor lett volna rá ésszerű okom. De nem! A költözés már eleve igazságtalan volt, de amikor megtudtam, hogy gyűlölöm a várost, ahova menni akar, akkor már biztos voltam benne, hogy ezt nem fogom megtenni. Veszprém maga a mély utálat számomra. Nem tudom megmagyarázni miért. Egyszerűen csak rosszuk érzem magam abban a városban. A szelek városa… Hogy nem tűnt fel a város építőinek, hogy ott mindig fúj a szél? Egy szélcsendes napon, ami elég ritka arrafelé, felépítettek mindent? Érthetetlen számomra. De ha megkérte volna a kezem, bizony bevallom megtettem volna. Ott élnék, ott alapítanék családot, ott öregednék meg és temetnének a földbe. De képes lettem volna boldognak lenni vele, ezzel az őrült nagy kompromisszummal? Ki tudja. Megtettem volna, tudom, és valószínűleg boldogtalanul tengettem volna az életem. 

Ilyenkor mindig eszembe jut Marika néni. Az egyetlen "öreg" ember, akivel kijövök, valószínűleg azért, mert még öregen is jó fej. Ő fiatal lányként férjhez ment, olyan 17 éves kora körül és a férje szülőházába költöztek. A néni minden beszélgetésünknél bevallja, hogy ő úgy gyűlöl ott lakni. Utálja az épületeket, az embereket, a közösséget, a papot, a vezetőket, a hivatalokat, a szomszédokat, mindent. Pedig ott nevelte fel a két gyönyörű és sikeres fiát, van már 5 unokája is, ráadásul a férje is meghalt már évtizedekkel ezelőtt. Ő mégis maradt. Amikor megkérdezem, hogy miért csak megrántja a vállát, és azt mondja: Már mindegy! Volt lehetősége elköltözni. Magától is megtehette volna és a gyerekei is felajánlották neki, hogy segítenek, ő mégis maradt. Sosem értettem meg. És abba belegondolni, hogy minden, ami körülvesz, mély gyűlölettel tölt el, és úgy éled le minden napodat, ami megadatott a földön, elég hátborzongató jövőkép. Így belegondolva, nem lennék rá képes.

Ahogy telt az idő egyre ostobábbnak éreztem magam a szakítás miatt, pedig akkor büszke voltam magamra, hogy meg mertem tenni magamért. Egykor sokszor bolondoztunk, de voltak közöttünk bőven mosolyszünetek is. Persze egymás családját egyáltalán nem bírtuk, de elviseltük, és kölcsönösen lenyeltük a másik féltől érkező negatív impulzusokat. Mind a ketten láttuk a másikban a hibát, amik az idő múlásával felerősödtek, sőt újak is a felszínre kerültek, de ezekkel a hibákkal együtt tiszteltük a másik személyiségét, függetlenséghez való jogát. Megtaláltuk az egyensúlyt a ragaszkodás és a szabadtéradás között, pedig talán minden kapcsolatnak ez a legkritikusabb pontja. Mégsem lett belőle holtomiglan, holtodiglan. Vajon miért nem? Túl tökéletes volt? Nem volt, ami életben tartsa az érdeklődést, a küzdeni akarást és a bizonyítani vágyást? Visszafojtottuk az érzelmeinket a másik kényelme, és lelki békéje érdekében, ami azt eredményezte, hogy kioltottuk magunkban a tüzet a másik iránt. Ha jobban meggondolom, túl megértőek, túl elnézően voltunk, és túl nagy szabad teret adtunk a másiknak, sőt általában egymás nélkül szerveztük meg az életünket, és  sokszor annyiban kimerült a kapcsolatunk, hogy tájékoztattuk a másikat, hol és kivel vagyunk éppen. Utólag visszagondolva alig voltunk igazán együtt. A szex az jó volt, mert elviselte és elfogadta, amit szeretek, és amit nem. De olyan dolog, ami közös volt bennünk nem akadt, semmit sem csináltunk együtt. Már annyira felhergeltem magam, hogy meggyűlöltem őt az engem ért sérelmek miatt, és még gondolatban is csak "Veszprémnek" hívtam. Amennyire boldoggá, elégedetté tette az életemet amikor együtt voltunk, annyira boldogtalan lettem, mióta elváltunk egymástól.

A szakítás után a munkahelyem volt a biztos pont az életemben. Egy kis boltban dolgoztam napi 12 órában, de persze csak 4 órára voltam bejelentve. Nem számított, mert ha a boltnak haszna volt, a főnököm nekem is adott egy kis jattot. Még az sem zavart, hogy a kevés fizetésem mellett a válság beköszöntével kétszer csökkentette a fizetésemet és többet dolgoztatott. Rendes ember volt, nekem meg belső kényszerem volt segíteni neki. Aztán átrendezték az adóhatárokat, ezért még több adót vontak le tőlem, a fizetésem tovább csökkent. Pedig minden attól volt hangos, hogy nem lehet senkinek hátránya a döntésből, kompenzálnak mindenkit. Talán papíron így is volt, de az én pénztárcámban ez nem így látszott. A terveimtől, hogy hamarosan újra önálló életet kezdek és a megspórolt pénzemből saját lakást bérelek, egyre távolabb kerültem. A mindennapi életre költöttem a pénzt, a számlák befizetésére, néhány nem várt javításra a házon, majd egy elromlott mosógép végleg lenullázta a tartalékaimat. Fizetésről fizetésre éltem, és ami maradt, az nem volt elég semmire. Még egy nyalókát sem tudtam volna belőle venni a kisboltban. Persze nem éheztem, de ha a kenyéren kívül mást nem tudsz megvenni, nem ehetsz egy csokit, vagy nem mehetsz el a barátaiddal beülni nagy ritkán, akkor az olyan keserédes győzelem a mindennapok felett. Elfogadtam, hogy nekem ez a sorsom, és tudtam, hogy valakinek ennyi sem jut, úgyhogy örültem még ennek is. 

A szakítás után büszke voltam arra, hogy jól döntöttem. Aztán egyre inkább rájöttem, hogy mennyire más volt az élet mellette, általa, mert amikor hazaköltöztem az anyámhoz, a dolgok rossz irányt vettek. 25 évesen újra gyerek voltam, aki nem ura az életének. Az anyám évek óta egyedül él, és régen is csak én szabtam neki gátat, de szófogadó voltam, könnyű volt engem parancsokat osztogatva leszerelni. De ma már nehezen tűröm, hogy  úgy kezeljenek, és hogy egy kialakult aggleány élet miatt zavaró körülménye vagyok. Anya nem tudott mihez kezdeni anyai érzéseivel, amikor belülről tombol, hogy valakivel osztoznia kell a kis birodalmán. Persze, mint lakótárstól elvárta, hogy ne változtassak semmin, de mint anya azt kikérte magának, hogy én itt ne érezzem magam otthon. Felnőttként elvárta, hogy minden nap rendet rakjak, főzzek, és beszálljak a rezsibe, meg vegyek egy két dolgot, bútort, ha kell. Persze dolgozni járjak el, de ha kellek legyek otthon, és mire ő hazaér végezzek el mindent, hiszen én nem fáradok el a munkába, "csak egy eladó vagyok". Pakolgatok, meg nyomogatom a pénztárgépet. Meg hát én fiatal vagyok, én napi 28 órát kell, hogy bírjak, mert bezzeg ő az én koromban...

Bosszantó helyzet, főleg, hogy az anyámról van szó. Próbálom némán tűrni a parancsolgatást, hiszen mégiscsak a gyereke vagyok. A „kapcsold le a villanyt”, meg a „ne használj annyi vizet a Wc lehúzásához” és a „mindent kidobsz, az a leves nem rossz, a lejárati dátum azért van rajta, mert valamit rá kell írniuk” mondatokat gyerekként is nehezen viseltem, de most... Nem tudok élni az anyám árnyékában! Tudom, hogy szeret, de nehezen alkalmazkodik az új helyzetekhez, én meg nehezen tudom kivárni, hogy helyre tegye magában a dolgokat. Amikor a szobámba menekülve előle fortyogok a saját levemben, mindig eszembe jut, hogy sokkal jobb volt Veszprémmel együtt lakni. Persze sokat vitáztunk, sőt néha kifejezetten veszekedtünk a „ki, és mikor mosta le” témakörben, meg a „ki, mikor, mit vett” témában is elejtettünk néhány hangos szót, de alapvetően kényelmes és biztonságos volt. Itthon más: fizikailag meg van mindenem, csak azt nem érzem, hogy önmagam vagyok. A kényelem, a nyugalom, a meghittség érzése egyre távolabb kerül tőlem, és a feszültség, a kényelmetlenség miatti mogorvaság vette át a helyét. Mégis ott volt a munkám,  a remény, hogy egyszer majd újra a saját életem ura lehetek, csak ki kell tartanom.

2013 február 6.-án, a névnapomon, vártam a főnök (ilyenkor szokásos) bonbonját, és fülhúzogatását. De amikor belépett az ajtón, sem egy mosoly, sem bonbon nem volt nála. Szomorú arccal közölte, hogy nem tudja tovább fizetni a járulékaimat, olyan sok lett az évek alatt. Ezért fel kell vennie egy fiatalabb, gyakorlatlan munkaerőt, akihez jár adókedvezmény. Ebben a pillanatban összeomlott bennem a világ. "Nincs munkám? …De hiszen ma névnapom van….! 25 évesen túl öreg lennék?" Nem tudtam szólni egy szót sem, csak álltam előtte. és csak arra tudtam gondolni érdekes módon, hogy miért nem vett legalább egy szál virágot búcsúzóul? Ennyit sem jelentettem neki? Nekem fontos volt, hogy menjen ez a bolt és ezért mindent megtettem, olyat is, amit nem kértek tőlem. És most csak így kidob?

Az órámra néztem és láttam, hogy még két óra lett volna a munkaidőmből. Ekkor szó nélkül levettem a köpenyemet, kisétáltam a pultból és odanyújtottam. Ő erre elkezdte hadarni zavartan, hogy a könyvelője elküldi a papírjaimat az otthoni címemre, de nem vette el a köpenyt. Eszembe jutott, hogy a kávéfőzőt és a vízforralót, ja meg a mikrót is én vettem ide, még az első évben, hogy legyen hol ellátnom magam, ha már egész nap ott vagyok.. Persze ebédszünetem nem volt, vagy ilyesmi, de ha épp nem volt vendég hátrafuthattam bekapni valamit. Hátul bedobtam a köpenyt a sarokba és a mikrót, meg a vízforralót kihúztam. Felöltöztem, megfogtam a váltás cipőmet, és a két géppel egyensúlyozva elindultam kifelé. Gondoltam a kávéfőzőt megtarthatja, úgyis rossz már a szűrője, és többe kerülne a javítás, mint egy új. Nem szólt semmit, amikor kisétáltam az ajtón, pedig már gyűjtöttem a válogatott sértéseket. Egy szó nélkül ott hagytam az eddigi életemet. Nem volt már munkám sem! Eddig csak azért keseregtem, mert nem tudok félrerakni, de most mi lesz? Nem tudok majd élni! A dög nehéz gépeket a következő sarokig cipeltem el és ott letettem a járdaszélre. Felhívtam a legjobb barátnőmet, Olíviát, hogyha tud, jöjjön értem kocsival, mert ezt nem tudom egyedül elcipelni. Majd egy órát álltam rá várva, a hidegben.

A hó olvadozott és mindenhol latyak volt, mintha az életemet látnám az olvadó vízben szétfolyni. Szívesen mentem volna vissza dühöngeni egy kicsit, de nem az én stílusom az ilyesmi. Az emberek úgy mentek el mellettem, mintha közveszélyes lennék, pedig engem kedvelni szoktak az emberek. Semmi nem a régi, tudtam, hogy itt valami nagyon rossz irányba tart az életemben, ami ellen nem tehetek semmit.

A barátnőm hosszasan vigasztalt hazafelé, de én még sírni sem akartam előtte. Minden véget ért, amiért küzdöttem. Nem akartam kiszállni a kocsiból, ő meg csak arról beszélt, hogy szedjem össze magam. Azt mondta, hogy ennyire nem voltam összezuhanva a szakítás után sem, pedig akkor sokkal többet vesztettem. Nem értette meg, hogy most elvesztettem önmagamat. A saját magam feletti uralmat. A reményt.

Végül bejött velem, és anyám a hír hallatán még az ő jelenlétében is kiakadt, majd közölte, hogy neki is anyagi gondjai vannak, és ha nem találok megoldást a pénzügyi gondjaimra, akkor kirak, mert nem tudja az én általam használt áramot, vizet, gázt, és szemétdíjat is kifizetni. Hosszasan ecsetelte mi mennyibe kerül, a fűtés milyen sokba volt, vagy a karácsonyi ajándékok milyen drágák voltak, pedig ez volt az eddigi legszegényebb karácsonyunk, amióta csak az eszemet tudom. Igaza volt! Egyedül vagyok és az egész világgal szembe kell néznem. És nem vagyok rá képes. Nem értett meg senki. Nincs már semmim. Olívia és Bódog esküvőjére költöttem az utolsó „felesleges” pénzemet két hónapja. Olívia nem érti, mit érzek, és nem is kell neki. Ő most boldog és elégedett az életével. Ő neki most boldognak és elégedettnek kell lennie friss házasként. Hamarosan kapnak állami támogatást is, hogy vehessenek maguknak egy lakást, ahova jönnek a gyerekek. Nem kér a fájdalmamból és jobb is így, nem is akarok neki adni. A férje hívásánál felderül az arca és közli, hogy mennie kell. Megértően kiengedem a kapun és megköszönöm, hogy segített nekem.

Az ágyba dőlve azon gondolkodom, hogy mi is volt az, ami miatt nem mentem el Veszprémbe? A családom… az anyám, aki ki akar dobni, mert nem látok a sötétben, és nem tudok víz nélkül takarítani, és fürödni, vagy gáz nélkül főzni? A sötétet talán meg tudnám szokni, de a koszt már nem annyira. Ha pedig kint rakok tüzet az udvaron, hogy főzzek, akkor az lesz a baj, hogy fogy a tűzifát pazarlom. Élni kell valahogyan, még most is… Aztán a második érv a barátnőm volt, aki hamarosan még a városból is elköltözik, és a családja lesz az első, nem én. Már régóta akar kisbabát, és a férje szerint, ha megvan az új lakás, nincs akadálya egy tökéletes kislánynak, mert neki csakis lány kell. Aztán a munkám… amíg volt, addig fontosabb volt talán mindegyiknél, és nem érintett ilyen mélyen a többi dolog hiánya. Most már azom sincs. Fáradt vagyok, és tehetetlen. Be kell jelentkeznem a munkaügybe és keresnem kell új munkát. Nem vagyok rá képes, erőtlen és kifacsart vagyok! Bedőlök az ágyba és inkább sírok.

                Amikor kiderült, hogy a munkaügy mindössze három hónapig a bérem alig felét adja és utána semmi, akkor még jobban összeszorult a gyomrom. Vége a világnak! Sok papírmunkába és rohangálásba telt ez is. Ha ezt az időt és energiát is a munkakeresésre fordíthatom, akkor talán már jutok valahova, bár a mostani helyzet munkakeresés szempontjából katasztrofális. Végig kellett ülnöm egy oktatást, milyen előnyökkel jár vállalkozónak lenni. Elmondták, hogy csak ennyi meg annyi pénz kell hozzá, meg erőn felüli munka, és akkor sem biztos az, hogy az ember nem köt ki egy szempillantás alatt a híd alatt. Hát azon kívül, hogy semmihez nem értek és semmire nem vagyok alkalmas, minden pénzemet elköltöttem már, így nyugodt szívvel kijelenthettem, hogy semmilyen megtakarított pénzzel nem rendelkezem ahhoz, hogy vállalkozást indítsak.

                Önéletrajz kellett a munkakereséshez, hozzá fénykép, de nem volt pénzem profi fotósra. Úgy néztem ki a képen, mint egy ittas betörő és ilyen ábrázattal nem vettem volna fel magam. Nem sejtettem, hogy a szöveg rész a legnehezebb. Mi kerüljön bele és mi ne? Kaptam ezer féle tanácsot, mind más volt, úgyhogy teljesen össze voltam zavarodva. Nem tükrözte azt, aki vagyok ez az egy oldalas cetli. Ez alapján nem vettem volna fel magamat sehova.

Név: Szabó Ajándék

Szül.: 1987. 10.20.

Állampolgárság: magyar

Végzettség: Bolti eladó, Érettségi

Egyéb ismeretek: B kategóriás jogosítvány

Szakmai tapasztalat: Szopni a fasz egy öreg embernél éhbérért

Előnyös tulajdonságaim: Mazohista vagyok, Belém lehet törölni a cipőket, és rendkívűl jól tűröm, ha évek után bárki szó nélkül eldob, mint egy elkopott felmosórongyot. 

Családi állapot: Az anyámmal élek kettecskén nagy idillben. 

Jó, nem ezt írtam, de akkor is! Ez vagyok én? Adathalmazt? Egy személytelen jellemzés? Hogy lehet meggyőzni valakit arról, hogy én vagyok az embere, ha még én sem hiszem 

Persze segítséget kértem, és megírtam a lehető legtökéletesebb önéletrajzot, amit csak lehetett. Az első héten csak a meghirdetett állásokra jelentkeztem, de aztán már kétségbeesésemben szó szerint munkáért koldultam. Boltról boltra jártam és mindenhol hagytam egy önéletrajzot, bár volt, ahol még ezt sem hagyták.

A harmadik hét végén sem hívtak vissza sehonnan. Nem adtam fel a reményt. Csak az anyám sürgetett: "Menj, csináld!" De őszintén szólva minden elutasítás vagy közöny után egyre kevesebb lelki erőt éreztem magamban ehhez az egészhez. A hónap végén odaadtam minden pénzt anyámnak, amit kaptam, de még erre is csak fintorgott. Nem tudok adni, ha nincs! Egyedül éreztem magam, a helyzetem reménytelen és kilátástalan volt. Nincs megoldás erre a problémára. Csak a csodában bízhatok!

                A csoda két hónappal később sem jött. Az április hozta magával a jó időt, de az én hangulatom nem változott. Nem kaptam még egy nemet sem, sehonnan. Pontosan 235 helyre adtam be a pályázatomat abban a körzetben, ahol még napi ingázással meg tudnám oldani a bejárást. Közben az utolsó havi pénzemet feléltem. Sok volt a nyomtatás, az erkölcsi igazolvány kikérése, aztán ennem is kellett, a sok utazgatás elvitt minden pénzt. Anyámnak nem tudtam már mit adni. Ő pedig hosszan ecsetelte, hogy nem tud és nem is akar támogatni 25 évesen. Hol sírt, hogy kiabált, hol szentimentális volt, hol majd szétrobbant a dühtől, hol aggódott értem, hol megállapította, hogy megérdemlem, hogy kidob, hiszen a saját lábamra kell állnom. Azt hajtogatta, hogy ő ennyi idősen feleség, és anya volt. Ezzel mélyen beletalált a legfájóbb pontba, hiszen ha tudná, hogy én is szívesen lennék már mindkettő… Azt mondta ad időt május végéig, hogy kitaláljam hova megyek, mert ő nem akar szívtelen lenni, de nem élhetek az ő nyakán. 

                Olívia elhívott egyet inni. Meghívott, hisz fizetni nem tudom még a saját fogyasztásom sem. Megalázó, de még mindig jobb, mint otthon lenni. A pia hatására újra feltörtek bennem a szakítás emlékei. A szakítás nagyon szar, még mindig, pedig már annyi idő telt el. A barátnőm megnyugodott, hogy mégis van szívem, csak nem hagytam, hogy a világ gyengének lásson. Minél több pohár ürült ki, és annál jobban belemerültem, hogy vége van mindennek, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy el kellett volna vele mennem Veszprémbe. Tűrnöm kellett volna, amit az öreg néni tűrt egész életében, hogy mindent gyűlöl maga körül, a férfinak kellett volna irányítani az életemet, még akkor is, ha már nem szeret, hiszen a szerelem mindig elmúlik, az élet meg nem egy szeszély. Egyszer nevettem, egyszer zokogtam. Mikor már menni sem nagyon tudtam a barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy hozzá menjek aludni. Nem ellenkezdtem, már ahhoz sem volt erőm.

                Amikor felébredtünk reggel akkor "mellékesen"felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk, amíg el nem tudják adni a lakásukat és beköltözni az új házba. Persze sokáig kérettem magam, ahogy illik, de mindennél jobban örültem a felajánlásnak és át is költöztem. Nem voltam anyám nyakán, megszabadultam minden nyűgtől. A baj csak az volt, hogy nem volt egy fillérem sem. Munkanélkülit nem kaptam már, és várnom kellett május végéig, hogy jelentkezhessek tartós munkanélküli támogatásra. Az is idő, mire elbírálják, és addig sem kapok semmit. Nem volt szó szerint egy fillérem sem. Már azon gondolkodtam, miközben korgott a gyomrom már két napja, hogy fel kéne vennem egy személyi hitelt. Akkor tudnék venni ezt-azt. A barátnőm, amikor megtudta, hogy nem ettem, mérges lett. Belém tukmált némi ételt, megszidott, hogy hogy gondolhatok ilyen butaságokra, és hogy miért esik olyan nehezemre segítséget kérni. 

                Május végén elutasították a kérelmemet, mondván, hogy nem vagyok rászoruló. Nem? Hajléktalan vagyok, akit a barátnője tart el. Ekkor mérges lettem. Gyűlöltem mindent, az egész életemet. Nem vigasztalt, hogy hányan vannak még hasonló cipőben, nem érdekelt. A névnapom óta összeomlott a teljes életem. Vagyis… nem! A szakítás óta összeomlott a teljes életem…. A szakítás szar, és még hónapokkal később is tart ez a szar érzés. Miért pont én? Miért nem tudtam összeszorított fogakkal vele maradni és elköltözni. Fel kéne hívnom, hátha még helyrehozható.

                Egy labilis pillanatomban végül megnyomtam a hívás gombot és felkészültem arra, hogy hogyan fogom vele újra felvenni a kapcsolatot, de akkor megszólalt három emelkedő hangmagasságú hangocska és egy női hang közölte velem: Ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Nem nyugodtam bele. Naponta többször megpróbáltam és mindig ugyanaz volt a válasz. Végül több tucat sms-t is küldtem neki, de egyik sem ért célba.

                Szóval nem tudom visszacsinálni a dolgot. Vissza akarom csinálni? Vagy csak annyira kétségbe vagyok esve, hogy elfogadnék mindent a kényelem érdekében, ami nem én vagyok. Tudnék egy olyan férfivel élni, aki nem szeret? Hát, ha egyáltalán együtt akar velem élni egy olyan ember, aki nem szeret. De én együtt tudnék élni a tudattal? Az csak érdekkapcsolat, gyávaság, kényelem, képmutatás! Olyan, mint azért papnak lenni, hogy szolgálati lakása, kocsija és bejárónője legyen az embernek. Gyomorforgató, visszataszító. Az élet nem akarja, hogy visszafelé táncoljak. De akkor mit akar tőlem?

                Mindig is hittem benne, hogy az életünknek célja, értelme, és a világegyetem egészére hatása van. Minden embernek fontos, hogy kik veszik körül, és ez hat arra, hogy milyen ember lesz belőle. Persze az események is fontosak, amik az ember életében bekövetkeznek. Ezeket próbatételeknek lehet nevezni, aminek a végeredményei akár sikeresek, akár sikertelenek, hozzájárulnak a személyiségünkhöz és befolyásolják a döntéseinket. Minden akadály, akár siker, akár kudarc lett a vége, egész életünkben kísért minket, ott van a tudatunkban, vagy a tudatalattinkban, és folyamatosan nyomást gyakorol ránk. A túl sok sikert is épp olyan károsnak tartom, mint a túl sok kudarcot. Mindegyik önértékelési zavarokat, torz énképet okoz.

                Én eddig a saját életemmel eddig ki voltam békülve. Szerettem azt, amit csinálok, aki vagyok. Nem voltam, vagyis vagyok rossz nő, és ezt személyes sikerek is megerősítik. Nem féltem a változásoktól, az öregedéstől, a nehézségektől. Én sokakkal ellentétben boldogan elfogadtam, hogy nem vagyok, és soha nem is leszek tökéletes, és soha nem is törekedtem erre. Ehelyett arra fordítottam az energiámat, hogy soha ne legyek olyan nő, aki saját magától szorong. Ügyesnek, talpraesettnek, magabiztosnak éreztem magam. 

                Az életem most viszont minden ponton megkérdőjeleződött. Minden valaha hozott döntésemet újrabíráltam, és minden lehetőséget végigvettem az életemben, ahol más irányt vehetett volna.

                A munkanélküliség az egyik legrosszabb állapot, ami létezik. Rengeteg időd van gondolkodni az életeden, de nincs lehetőséged javítani rajta, mert a következő hónap elejére nem jön meg a fizetésed, amiből elindulhatnál. Életemben először voltam igazán, tartósan lehangolt. A fejem felett összecsaptak a hullámok, és úgy éreztem fuldoklom. Mintha egy vízbe dobott ládába zártak volna, ahonnan nem tudok kijutni, és a víz folyik be az apró réseken. Félek, és az időm egyre fogy. Küzdeni és kijutni akarok, de egyedül nem tudok. Csapdába estem, és nem találom a kiutat. Csak görcsbe rándult gyomorral várok arra, hogy hátha lesz, aki megmutatja, hogy van remény.

FOLYTATÁS