Szabadnap

Végre egy szabadnap… De mit is csináljak? A világ végén kettővel nem akad semmi érdekes. Nem is volt nagyon kedvem felkelni, de a reggelit csak fél 9 ig lehet megenni akkor is ha szabadnapos vagy, úgyhogy kimásztam az ágyból. Végre utcai ruhában lehettem, nem abban a gyászhuszár ruhában, egy idő után már maga ez megváltás! Még utána is visszamentem az ágyba, és heverésztem, meg gépeztem.

Végre rászántam magam, hogy írjak Olíviának. Elmeséltem neki nagyjából, hogy ki a főnököm, és hogy azt hiszem, hogy bejövök neki, és azt, hogy ha jól értettem a szituációt, akkor bepróbálkozott nálam. Mennyi az esélye, hogy a világ egyik legjobb pasiját fogom ki, és még be is jövök neki? Ahogy írtam, tényleg túl szépnek hangzott ahhoz, hogy igaz legyen! Viszont nem írtam semmit a drogokról! Akkor már nem olyan szép a történet, ha ilyeneket is beleírok. A válaszra kivételesen nem kellett sokat várnom, otthon kora este volt. Hitetlenkedett persze, ahogy azt vártam. Nem baj, legalább nem csalódtam benne. Nem válaszoltam neki semmit, inkább úgy döntöttem, hogy sétálok egyet, hátha találok valami értelmes helyet a környéken. Egy üveg ásványvízzel a kezemben elindultam.

Elképzeléseimben az volt, hogy mint más normális városban, találok nemsokára egy főutat, ami bevezet valami olyan helyre, ahol érdemes sétálni. Elindultam hát balra, és mentem mentem, meg mentem, mentem, és semmi. Számos milliárdos kocsi állt az út szélén itt- ott. De legtöbb helyen csak a végtelen út. Kihalt környék, járda nincs. Minek is az? Legalább fél órát gyalogoltam, de úgy éreztem sehova nem fogok jutni. Elkanyarodni nem akartam, mert féltem, hogy nem találok vissza. A nap tűzött, és úgy döntöttem, hogy nem próbálkozom tovább. Ez az utca nem a turistáknak van. Ez itt a milkás házak utcája. Egy dologra jöttem rá, út közben. Azon kívül, hogy fényévekre vagyunk a várostól… Hogy szerencsés helyen van a ház, mert az utca többi pontjáról nem lehet látni a várost a jellegzetes pálcikákkal a közepén.

Amikor visszafordultam, úgy éreztem legszívesebben nem mennék vissza. Nem mennék sehova. Itt helyben leülnék, és legyökereznék. Olyan ez a séta, mint az életem. Azt képzelem megyek valahová, de semmi. Az egyik autó elszáguldott mellettem, de olyan közel, hogy beljebb kellett húzódnom. Megcsúsztam a kavicsos részen, és a következő pillanatban már a földön ültem, az egész bal sípcsontom a térdemig pedig csupa felhorzsolt, vérző sem. Még szerencse, hogy a kutya nem jár erre. Már csak azért is, mert itt elkapott valami olyan érzés, hogy feladom, és úgy elkezdtem bömbölni, mint egy óvodás. Nem tudtam volna megmagyarázni miért sírok, egyszerűen csak zokognom kellett.

Mikor kizokogtam magam, akkor megkönnyebbülten álltam fel, és bicegtem tovább hazafelé. Haza… persze… Miért mondom azt, hogy haza, amikor ennek a helynek köze nincs a hazához.

                Visszaérve jött egy e-mailem. Olívia volt, kutakodni kezdett, és küldött egy linket. Nem mertem megnézni, mert tudom, hogy nem fogok neki örülni. Végül a kíváncsiság nyert, és egy olyan képet küldött, amin Josh egy lánnyal csókolózik! Egy másik híres színésznővel, Jessica Dain-nel. Gyönyörű lány, és az oldal szerint egy éve élnek boldog kapcsolatban, és Josh azon gondolkodik, hogy megkéri a kezét! Álompárnak nevezik őket, és biztosak benne, hogy szeretik egymást. Még becenevet is adtak egymásnak. Josh „little Bee”- nek, vagyis kicsi méhecskének hívja Jessica-t, és Jessica „Baby Teddy”- nek, vagyis Bébi Macinak hívja őt! Auv! Erről nem volt szó! Persze nem gondoltam, hogy a barátnője leszek, de attól még áuv! Csalódtam! De jó, hogy nem hagytam magam megcsókolni. Főleg, ha szereti ezt a Jessica-t, akkor felháborító még a közeledése is.

Az információ jobban szíven ütött, mint ahogy az normális lett volna. Inkább keserűen hallgattam azt a számot, ami erről az érzésről eszembe jut. Az ez a szerelem című számot! https://www.youtube.com/watch?v=02MsYgRH_cg

Tudom jól, hogy a semmire várok!- Szerető nem leszek! Második valaki mellett nem leszek! Csak számomra volt szép ez az egész! Túl szép! Annyira, hogy nem is létezik. Pedig ez nem olyan kifejezetten sírós szám, mégis a sírás fojtogatott. Egyszerre van jelen benne a rombolás, amit okoz, és az a hazug szépség, amiért ennek ellenére vágyunk rá.

„Mi ez a furcsa, hamis zene itt a fejemben,ez a döglött macska az úton,e múzeuma a semminek,ez a felgyújtott erdő, ez a lebombázott város,ez az összecserélt szempár,ez a kincs amiért nem kár?

Csak kínzom magam! Bolond vagyok! Le is kapcsolom a gépet, amint véget ér a szám! Elég ebből! A szabad napomon semmit nem csináltam, és most már nem is érdekel. Nagyon fáj a lábam, és legszívesebben csak feküdnék, és sosem kelnék fel!