Keserédes álmok

A műszak végére nagyon álmos lennem. Napok óta keveset alszom és rosszul. A kimerültségtől rossz az ember közérzete.  Leültem a székemhez rátámaszkodtam a pultra és küzdöttem az ébrenléttel. Végül is ma nálunk nemzeti ünnep van… és munkaszüneti nap. Arra jutottam hajnali 3:56 perckor, hogy hiába szenvedek, inkább alszom egyet, én így ünneplem meg most a nemzeti ünnepemet. Nolannak is ment itt az alvás, úgyhogy állítottam egy ébresztőt fél 5-re, hogy legyen időm még megcsinálni a dolgaimat a váltás előtt. Bár úgyis Nolan vált, ő pedig megértő lesz. Azonnal elaludtam, sőt még álmodtam is valamit…

Arra ébredtem fel, hogy valaki a nevemen szólít. A főnököm volt az. Azonnal felébredtem, de még hogy… arra a „felébredtem” szó nem is eléggé kifejező és a telefonomra néztem, még csak 4:02 perc volt. Tehát épp csak 6 percet bóbiskoltam, de az elég volt arra, hogy lebukjak? Basszus! A fenébe! Bezzeg Nolan sosem bukik le, de ha én akarok egy kicsit rosszalkodni, akkor azonnal lecsap a mennykő vagy ménkő, ki melyik tájszólásban használja a szólást!  Persze, hogy mérges volt, az alkalmazottja vagyok és nem azért fizet egy vagyont, hogy munka közben aludjak. Ha valaki bejött volna és azt látja, hogy én itt alszom, mit gondolnak erről a helyről. Meg mivel továbbra is kórházban kezelik az egyetlen biztonsági őrünket, ezért még rosszabb ötlet, hogy ide valaki besétáljon és amíg én alszom elmegy fizetés nélkül és még egy csomag rágót is felkap mellé… ja így utólag rossz ötletnek tűnik nekem is. Azonnal hazaküldött! Bosszús voltam, mert soha nem jött ide a saját műszakján kívül. Jó, a rablás kivétel volt… A műszakjakor is mindig épp, hogy kezdésre ide esett. Órákig küzdöttem az álmossággal, ezt a pár percet igazán kibírhattam volna… Most már mindegy!

Amikor elköszöntem, jött két pasi, az ing, meg a hosszúnadrág még ebben a korai órában is meleg öltözéknek számított, úgyhogy jól végigmértem őket és ők is engem. Amikor a fotocellás ajtó kinyílott előttem, hátra néztem és láttam, hogy mindkettő egy igazolványt mutat a főnöknek. Ó basszus! Mint a nyíl, úgy tűztem el onnan! Ez 4:18 perckor történt, vagyis még az én műszakomban. Ha nem jön a főnök előbb, akkor lebukom… Sőt, ha csak idejön, de én még benn állok a pultba, akkor is bajba kerülhettem volna! És velem együtt az egész kút is nagyon megszívhatta volna. Fuuu… ez kemény… most akkor erre mondja valaki azt, hogy véletlen… Most az egyszer valóban éreztem kristálytisztán, hogy az égieknek mégis fontos vagyok, szemmel tartanak és vigyáznak rám.

Hazamentem és aludtam pár órát, de már délben indulásra készen voltunk, hogy menjünk oda a kórházba. Épp hívni kézültünk Nolant, amikor ő hívta Ívit és közölte, hogy lefújja az egészet, mert Simon felhívta és megbeszélt vele egy időpontot holnapra egy meghallgatásra. Hiába mondtuk neki, hogy át akarja verni, hogy emlékezzen rá, amikor pár napja azt sem tudta, hogy ki ő és hogy ha esetleg mégsem kamu a megbeszélés, akkor még többet akar majd tőle azért a bizonyos „szerepért”. Ő nem látott és nem hallott meg semmit. Ő tényleg bármire képes lett volna a sikerért… Nem mondta ki, csak úgy tette le a telefont, hogy „Simon szerint a sikerért nagy árat kell fizetni!” Kérdem én… Simon mikor fizeti meg az árát a sok gaztettnek, más emberek semmibevételének, eltiprásának mérhetetlen vagyonnak és a csillogásnak? Nehéz döntést kellett meghoznunk Ívivel… küzdjünk olyan áron is, hogy szembe megyünk és eltapossuk Nolant? Ez a lépés rohadtul nem volt igazságos… ÁÁÁ!

Végül Ívi döntött úgy, hogy legalább menjünk el és nézzük meg, hogy tényleg számíthatunk-e Tibire, vagy ő is csak átvágott volna és hiába a legzseniálisabb terv és a rengeteg bizonyíték, sosem jutunk Simon közelébe, hogy megfenyegethessük? Délután kettőkor megálltunk a kocsival a kórház előtt, ahol egyetlen négyzetméternyi árnyék sem volt és szomorúan vettük tudomásul, hogy mennyi ember van itt a téren, minden bizonnyal mind a bejelentésre várnak. Ívi elküzdötte magát a bejáratig, de elzavarták. Nincs más lehetőségünk: Várunk 4-ig. A nap erősen sütött és sehol egy felhő nem volt. Egy üveg ásványvíz volt nálunk, de az pillanatok alatt felmelegedett. Hogy bírjuk ki itt a két órát, amikor 5 perc után szétolvadtunk? A meleg, a fáradtság és a monoton tevékenység mind a kettőnket kikészített. Egyszer csak nem bírtam tovább és álomba ájultam magam.

Egy bevásárlóközpontban sétáltam és ijedten vettem észre, hogy az egyik kirakat mögött próba baba helyett az egyik régi pasim áll mozdulatlanul. Mintha ő is műanyagból lenne. Vele csókolóztam először középiskolás koromban, de erre álmomban nem emlékeztem pontosan, csak tudtam, hogy odáig voltam érte… Aztán gyanítottam, hogy a hátam mögött is vár egy kellemetlen meglepetés és valóban. Abban a kirakatban egy olyan srác állt, akiért meg voltam őrülve még általános iskolában, de észre sem vett. Soha egy szót sem váltottunk. Elindultam tovább bátortalanul és félve, hogy vajon lesz-e még… legnagyobb bánatomra ott találtam azt a srácot, akivel először pettingeltem. Egy bulin voltunk és borzalmasan kívántam őt, de azt sem tudtam, hogy mi merre hány méter, még életemben nem ért hozzám akkor senki. Csak megilletődve hagytam, hogy óvatosan csókolgasson és tapogasson. A félelemtől ledermedten, a kíváncsiságtól tántoríthatatlanul, csak vártam, hogy mit fog csinálni és mit kéne élveznem. Életem egyik legmeghatározóbb emléke volt. Aztán már nem mélázgattam, megnéztem, hogy minden kirakatban ilyen meglepetés vár-e és minden kirakatban volt valaki. Az első barátom, az első, akivel lefeküdtem, az egyetlen egyéjszakás kalandom, amit a legkisebb mértékben sem bántam meg, bár kielégíteni nem igazán tudott, de azért jól éreztem magam. Elkezdtem szaladni a kirakatok között és folyamatosan villantak fel az ismerős arcok, hozzájuk tartozó egykori érzések egyszerre törtek rám és valami bizonytalan káoszt okoztak. A folyosó végét is egy kirakat zárta le, kétségbeesetten megálltam előtte. Jobbra néztem és megláttam azt a férfit, akit utoljára szerettem, Veszprémet… egy gyereket tartott a karjában és nagyon boldog volt. Sírni kezdtem álmomban és bánatosan, félelemmel telve megnéztem, hogy mi van a jobb oldalon… Byron volt ott. Mosolyogva állt egy korlátnak dőlve, a háta mögött a kék ég és hétágra ragyogó napsütés. Aztán újra előre néztem, megijedtem, amikor láttam, hogy Josh az, de nem az a férfi, akit én megismertem, hanem egy roncs, a földre rogyva… és nem mozdulatlan, mint a többiek, elkezd lassan a földön kúszni felém. Bánatosan néz rám, akkor veszem észre, hogy csupa sem mindenhol a teste, az arca, a keze a lába, sovány és gyenge, ezért nem tud lábra állni. Hátrálni kezdek, félek tőle, aztán felemeli a kezét és felém nyújtja. Én sikítok egyet és ijedtemben fenékre esem, de amikor meglátom, hogy a kirakatüvegtől nem tud tovább jönni, megnyugszom. Csak térdelt velem szembe és nézett rám könyörgő szemekkel. Újra sírnom kellett. Óvatosan hátra fordultam és végig néztem a hosszú folyosón, ahol rengeteg a kirakat volt és mindenhol állt valakinek a szobra, aki fontos volt nekem. De én vissza akartam fordulni Joshhoz. Azok a kirakatok csak emlékek, csak képek a fejemben, szobrok, szimbólumok, de Josh… ő él! Még utoljára Byron felé néztem, aki szoborként mosolygott önfeledten. Jó érzés volt, mert tudom, hogy neki nem kellek, hogy boldog legyen. A félelmem kezdett eltűnni, felemelkedtem és megérintettem a kirakatot ott ahol a keze volt. Vágytam arra, hogy magamhoz öleljem őt… Egyszer csak lassan a folyosó végéről elkezdtek elsötétedni a lámpák. Ijedten néztem Joshra, de nem tehetett semmit. Amikor a sötétség utolért az utolsó lámpa Josh világította meg, majd megnyílt alattam a talaj, én pedig zuhanni kezdtem.

Ívi keltegetett. Én szemrehányóan megjegyezte, hogy nem most kéne aludnom. Mutatta, hogy megjött Tibi a fekete kocsival és Simon Jessicával most megy be a fekete ruhás barátainak társaságában az épületbe. Most mit csináljunk? Összeszedtem magam és kiszálltunk a kocsiból. Ívire néztem tanácstalanul. Elindultunk a tömegben előre, hogy minél közelebb kerüljünk Tibihez, de aztán nem volt tovább út, az újságírók nem engedtek tovább. Valami véletlen folytán Tibi mégis kiszúrt minket a tömegben, intett egyet, aztán megrázta a fejét. Mi a fene?

-          Szerintem ez lerázott minket! – kiabálta a tömegben Ívi

-          Az nem lehet…- szakadt ki belőlem. Tibi többet nem pillantott ránk, csak besétáltak az épületbe.

-          Rengeteg itt a zsaru! Nem tudunk semmit sem tenni!

-          Szemétláda…

-          Mi?

-          Semmi…- összetörtem. Minek jöttem ide? Kit akarok becsapni? Szélmalomharcot vívok, mint Don Quijote de la Mancha, az elmés nemes… de én se elmés, se nemes nem vagyok!

-          Szerintem menjünk oda és ordítsunk oda Simonnak!

-          Annak mi értelme lenne? Akkor majd lecsapunk rá, amikor nem akarja egy hadsereg megvédeni.

-          Az, hogy itt a sajtó…

-          Nem tehetjük ezt… - rá néztem és az ajkamba haraptam- Nem!.. Nem fordulok Nolan ellen! Még akkor sem, ha Josh emiatt örökre ott marad!

-          Csak tehetünk valami!

-          Gondold végig… csak Nolan ügyében van bizonyítékunk… az ügytől függetlenül szinte semmint nincs…

-          Valami csak van! Gondolkodjunk! – Közben kilépett az ajtón Jessica és Josh szélesen mosolyogva és milliónyi vaku csillogott az arcukba. Mögöttük ott állt Simon és Tibi, meg vagy egy tucat másik biztonsági ember, előttük rendőrök…  Josh beszélni kezdett.

-          Én ezt nem akarom látni…- nyögtem erőtlenül és menekülni akartam, de egy kamerás fószer pont oda rakta le az állványát, egy a riportere pont mellettem állt meg, hogy közvetítsék a nagy eseményt.

-          Megértelek, hogy odavagy ezért a pasiért, nagyon jól néz ki! – ez szíven ütött.

-          Nem vagyok oda érte! Utálom! Kórházban van, épp leszokik a drogokról és egyébként is… állítólag Simon bezárva tartja, miért néz ki ilyen jól…?

-          Azt akartad kérdezni, hogy miért néz ki így, amikor te nem vagy vele? Miért nem szenved úgy, ahogy te?

-          Többek között…

-          Várj csak…! Azt mondja, hogy amikor ez a nő itt mellette igent mondott neki, akkor megfordult vele a világ. Ez most mit jelent?

-          Nem érdekel! Tűzzünk innen! – megfordultam és majd fellöktem a nőcit a kamera előtt, de én onnan menekülni akartam. Még az út felénél sem tartottam, amikor mindenki ujjongásban tört ki és nem bírtam ki, hogy meg ne forduljak. A kezektől sem sokat láttam, de azt határozottan, hogy Jessica és Josh csókolóznak. Tovább… Menjünk innen! Szédülök!

-          Aji! Várj már meg!- komolyan forgott körülöttem a világ, ezért muszáj volt megállnom. – Mi a baj?

-          Nem érzem jól magam!

-          Gyere!

Ívi segítségével eltámolyogtam a kocsiig, amint beültem, már araszoltunk is hazafelé. Nem tudtam megszólalni, úgy éreztem, mint, aki megbénult. Ívinek meg be sem állt a szája.

-          Josh ijesztően jó színész! Így előadni valamit! Remek alakítás! Senki nem gyanítja, hogy nem Jessica a nagy szerelme. Talán ennyire fél? Vicc az egész! Amúgy szeptember 7.-én lesz az esküvő. Az 2 hét! Mire ez nagy sietség? Talán felcsinálta Jessicát? Heh… Vagy Tibi csinálta fel, csak egyszerűbb Josh nyakába varrni. Mekkora szemét ez a Tibi is… tudtam, hogy nem lehet benne bízni! Még hogy segít? Szerintem még direkt el is mondta, hogy odahívott minket. Benne van szerintem nyakig!

-          Állj meg! – lihegtem

-          Minek?

-          Rosszul vagyok! - amint félrehúzódott, kinyitottam az ajtót és hánytam…

-          Ó bakker! Vagy lehet hogy Josh téged csinált fel? Mekkora poén lenne már…