"Mint a durcás kisgyerek,  kinek elvették a játékát." 

Gyakorlatilag a nap felét átaludtuk, ami úgy nem volt nehéz, hogy reggel 7-kor lett végre csend, és tudtam végre elaludni. Szóval így is eléggé álmos voltam. Délután egykor másztak ki Íviék a szobából, én már délben felébredtem, de csak feküdtem az ágyban. Utána felöltöztünk, és megszavazták, hogy táplálékot a Mc Donald’s- ban szerezzünk be. Természetesen a város 7 étterme közül egyik sem volt közel hozzánk, így újra kocsiba pattantunk, és én hátul imádkoztam, hogy biztonságban érjünk oda, mert másnaposan vezetni legalább annyira életveszély, mint ittasan.

                Ha már a városba voltunk, sétáltunk egyet, és délután 4kor Ívi hálótársa elköszönt, és megbeszélték, hogy este újra találkoznak. Ívi elkezdett áradozni az éjszakáról, és össze- vissza hálálkodott, hogy segítettem elérni ezt a sráccal. Én persze azt gondoltam, hogy bolondok, mert ki az az ostoba ember, aki akkor hajt rá egy csajra, ha egy híres ember már megjáratta. Elfajult egy gondolatmenet, az biztos!

                Meggyőztem, hogy amikor kivásároltuk magunkat, és megvacsiztunk, akkor összekészülődünk, és elmegyünk a Tabom töltőjéért, hogy tudjak játszani vele aznap este is. A gondolat, hogy megvan az esély, hogy valóban találkozhat Josh-sal annyira felvillanyozta, hogy nem kellett sokáig noszogatni. Annyira furcsa, hogy nem tudta ezt az egészet. Én kézpénznek vettem, hogy ha valaki, akkor ő biztos tud Joshról. Azon gondolkodom folyamatosan, hogy tényleg nem meséltem neki egyáltalán róla? Amikor a ruhákat hozta, akkor se? Nem emlékszem!

 Este 10 re volt megbeszélve a találka a többiekkel, és mi még 9 kor nem sminkeltünk, úgyhogy háromnegyed 10 volt akkor, amikor begurultunk a Hebet rezidencia elé. Persze, hogy zárva volt a kapu, becsöngettem. Gabriel nyitott ajtót, és elég morcos volt, amiért felzavartam, olyan „mit keresel te már megint itt, arról volt szó, hogy nem látunk a hétvégén” fejjel engedett be. A töltőmet felkapva már próbáltam is elhagyni a terepet, de Ívi miatt bekopogtattam Josh szobájába is, hátha itt van. Legalább megpuszilgatom, és kíváncsi vagyok, hogy leesik az álla, amikor ilyen cuccban meglát. Biztos bejövök majd neki! Egy kába morgó hang szólt ki:

-          Wat’s? (Mi van?)

-          Sorry! – mentegetőztem egyből – Just I had to come back, and… (Csak vissza kellett jönnöm, és…)

-          Wait! (Várj!) – közelített az ajtóhoz, és mielőtt meglepetés érne valakit, mondjuk épp meztelenül aludt volna, gyorsan hozzátettem.

-          I’m not alone! (Nem vagyok egyedül!) – megtorpant egy pillanatra, de aztán mégis kinyitotta az ajtót, és az ajtó mögé állt, hogy menjünk be, de őt ne lássuk.

Gyanús volt, és még meg is fordult a fejembe, hogy most inkább el kéne mennünk. Amint beértünk becsukta az ajtót a hátunk mögött. Amikor megfordult láttam, hogy be van nyomva, de Ívi nem vette észre egyből, ezért odapattant vidáman bemutatkozni, és ömlengeni neki, hogy mennyire oda van a munkájáért. Josh kezdetben tűrte, de aztán rám emelte a tekintetét, és szánakozó kutyaszemekkel állta a pillantásomat. Szóval ez lesz? Ha nem vagyok vele, előkerül a cucc? Szomorú. Meddig bírja ki cucc nélkül? Egy hétig? Ez a maximum? Az arca sápadt, élettelen volt, a szeme vörös volt, beesett, és a szeme alatt vastag vérvörös csík volt. A szembogara kitágulva, az ajka kiszáradva, szinte már fehér volt. Nyoma nem volt annak a szépségnek, ami oly jellemző rá. Most inkább hasonlított egy zombira. Lassan pislogott, de a tekintetét nem vette le rólam. Várta gondolom, hogy kiboruljak, vagy megszidjam, vagy jelenetet rendezzek, vagy nem is tudom. Ezek közül egyiknek sem lenne értelme. Nem érnék el vele semmit. De mit akarnék elérni én, akinek az egészhez semmi köze nincs? Csak csalódott lehetek, mert elhittem azt akár egy pillanatig is, hogy pusztán a létezésemmel leszoktatom mintegy varázsütésre a cuccról. Azt sem tudom, mit használ! Talán porozik, vagy szipuzik, azt kizárnám, hogy lövi magát, mert nincs rajta egy darab tűnyom sem. Lehet, hogy csak bevesz valami tablettát. De mit érdekel ez engem?

        Josh megunta Ívi csacsogását, és beszélni kezdett hozzá. Beszéde nehézkes volt, alig érthető még Ívinek is, hosszasan magyarázott, mi közben Ívi arcáról folyamatosan elhalványult a mosoly, és helyébe döbbenet lépett. Most eshetett le neki, hogy nincs magánál a csillagja, de lehet az is, hogy a mondandójában volt valami, ami elvette a kedvét. Végül kisség felém fordult, és megszólalt.

-          Azt kérdezi, hogy miért vagy ennyire kiöltözve?

-          Ezt miért nem te válaszolod meg? Te beszéltél rá erre a ruhára. – Ívi elkezdte magyarázni, hogy mennyire fontos buliból fogunk elkésni perceken belül.

-          Mindig ilyen furcsa ez a pasi?

-          Nem! – vágtam rá, de szégyenemben lehajtottam a fejem.

-          Azt mondja, hogy ilyen cuccban nem enged ki az ajtón sem. – mondta fintorogva Ívi.

-          Mondd meg neki, hogy azt nem ő dönti el!  - Ívi tolmácsolt.

Szó szót követett, és egyszer csak a hófehér bőre helyébe valamiért piros lépett. Összeszorította a szemét, és a száját is, végül fel- le járkálni kezdett, mint akinek elmentek otthonról. Pontosan tudtam, hogy ez nem jelent jót, eléggé az emlékezetembe vésődött ez a viselkedésforma gyerekkoromból. Ilyenkor nem lehet semmi jóra számítani, az egyetlen jó dolog, amit tehetsz a futás.

-          Lehet, hogy mennünk kéne… - vetettem fel az ötletet Ívinek.

-          Mit szedett ez a pasas? Teljesen összefüggéstelenül beszél!

-          Na, húzzunk! – untam meg a jelenetet egyszer és mindenkorra. Megfogadtam, hogy ma ha törik, ha szakad jól érzem magam, és leiszom magam a sárga földig. Josh kiáltott valamit, és Ívi megfordult, hogy válaszoljon neki, de én nem akartam tovább kerekíteni ezt a cirkuszt, úgyhogy a kezénél fogva tovább húztam az ajtó felé. Amikor nyitottam volna az ajtót, akkor Josh odalépett, és a tenyerével visszacsapta az ajtót a helyére.

-          I SAY: STOP! (Azt mondtam: Állj!) – ordította. Ránéztem, és láttam benne azt a vadállatot, ami elől az apám óta menekültem. Hát tényleg igaz? Minden lány olyan pasit választ, amilyen az apja? Pedig róla tudtam volna ezt a világon legkevésbé elképzelni. Hogyan tud valaki ennyire kifordulni magából? Menekülni akartam innen, elfutni tőle minél messzebb, soha többet nem akartam még csak hallani sem felőle. A világ másik felén belesétálok abba a csapdába, amit otthon sikerült megúsznom, ezt aztán az irónia. Nem mozdultam, pedig most sírva elfutottam volna az óceánon át hazáig. Nem akartam feldühíteni, emlékeztem arra, hogy mi ennek a következménye.

-          Kérdezd meg tőle, légy szíves, hogyha átöltözök, és lemosom a sminkem, akkor elégedett lesz-e? - Ívi döbbenten nézett rám.

-          De hiszen gyönyörű vagy! Olyan, mintha most sétáltál volna le a címlapról.

-          Kérdezd meg, légyszi. – Nem tudtam most angol szavakon gondolkodni, úgyhogy jól jött egy rögtönzött tolmács.

-          NO! No no no no! NO! – borult ki Josh teljesen.

-          Nem értem mi baja van. – Suttogta Ívi.

-          OK! GO! Come on! GO TO THE HELL! (Rendben! Menj! Gyerünk! Menj a pokolba!)- ordította. Kinyitottam az ajtót, és előre engedtem Ívit. Nem akartam rá nézni sem. Ekkor kiborult, és minden kezébe akadt mozdítható tárgyat dobálni kezdett. A mobilját úgy a falnak csapta, hogy ripityára törött. Mennem kellett volna, mielőtt hozzám is vág valamit, de nem tudtam kilépni a nyitott ajtón, csak bámultam a rombolást, mintha lassított felvétel lenne. Nem tudom mennyi ideig tartott, de úgy éreztem, hogy éveket álltam ott az ajtóban. Amikor már nem volt mit összetörnie ordított egyet, és mindkét kezével a hajába túrt, majd mély levegőket vett, és nagyjából megnyugodott. Aztán rám nézett, és lihegve bámult. Én elképedve, és olyan mélyen csalódva néztem rá, hogy azt a mélységet átélni már nem normális. Keserűen csak annyit tudtam kinyögni, ami kérdés a leginkább foglalkoztatott.

-          Who are you? (Ki vagy te?)- Ekkor Josh leeresztette a kezét, és elképedve, szinte sírás közeli állapotban széttárta a karjait, és lassan rázni kezdte a fejét, hogy fogalma sincs. Ránéztem Ívire, aki kétségbeesetten állt a folyosón, és visszanéztem Joshra, aki abbahagyta az iménti mozdulatot, és törzsét elfordította, mintha valami nagyon érdekes lenne a háta mögött. Talán sír… nem tudom. De nem is érdekel. Erőt vettem magamon, és végre kiléptem azon az ajtón.

Ívivel sokkosan ültünk autóba, de őt jobban kikészítette, mint engem. Én edzett voltam, ezt nap, mint nap átéltem már egyszer, a szívem erős, a lelkem már ingathatatlan. Csak az a csalódottság… hogy hogy lőhettem ennyire mellé? Miért nem láttam ezt meg időben, hogy nem éreztem azt, amit máskor oly messziről kiszagolok egy pasinál? Ostobának éreztem magam, akit becsaptak, elárultak. Nem is Joshra haragudtam, hanem inkább Istenre. Mindig azt hittem, hogy jó felé terel, a helyes utat mutatja. De nem! Idehozott a világvégére, és elárult, becsapott. Azt hittem, hogy a mennyországba tekintettem be, de valójában csak a pokol előtere volt. Túl erős lettem már, nem tudok sírni sem. Ívi kicsit megnyugodott, aztán indított.

Fél 11 kor értünk oda a többiekhez, akik türelmetlenül vártak minket, már ott akartak hagyni. Aztán 10 perccel később már a Los Angelesi utcákon gyalogoltunk. Végre nem kocsival megyünk, ez azért jó jel. Bár mondjuk vasárnap bulizni… hát nem tudom… Nem érdekelt semmi körülöttem, kicsit olyan volt, mintha egy sötét alagútban mennék, pedig körülvett egy sziporkázó város tele fényekkel, és emberekkel. Nem tűnt érdekesnek, olyan volt, mint bármelyik nagyváros, mint Pest. Csak itt nem aszfalttal borított út volt, azért nem feketén csillogtak, nagyjából ennyi a nagy különbség. A hely, ahova bementünk valóban tükrözött egy nagyfokú eleganciát, és az egész helynek az volt az üzenete, hogy „még a levegő vételt is becsüld meg, mert itt még a levegő is vagyon”. Amint beléptünk pezsgővel fogadtak minket, nekem mégis kicsit olyan érzésem volt, mintha a nagymenők tartottak volna szánalomból egy olyan bulit is, ahol számítani lehet a rangon aluli kíváncsiskodókra. A diszkó, és az úri bál olyan ötvözete volt, amit nem tudott befogadni a gyomrom. Nem tudtam magam jól érezni, pedig egyik pohár után a másikat ürítettem ki. Táncolni nem volt kedvem, pedig volt két pasi, aki megpróbált táncba vinni, de még egy műmosolyt sem tudtam kicsikarni magamból. Ívi úgy pörgött, mint egy búgó csiga, aminek örültem kivételesen, mert legalább ő elfelejti Josht. A hálótársa le se akar róla szakadni, mindenhova árnyékként követte. Olyan nevetséges ez. Ha összejön nekik ez a kapcsolat dolog, akkor azt fogják mesélni mindenkinek, hogy azért jöttünk össze, mert a feleségemet megkettyintette Josh Prix Hebet? Vicc az egész.

A telefonom állandóan néztem az időt, ami roppant lassan telt, így pontosan tudtam, hogy hajnali 2:24 perckor jelent meg Tibi, Simon magyar maffiózója. Amikor megpillantottam szigorú arccal közelített, ezért éreztem, hogy baj van. Lehet, hogy Simonnal elfogyott a türelme, és már ma este el kell hagynom az országot, ha jót akarok? Vagy kapok egy újabb gyomorforgató ajánlatot? El kéne mennem innen, én nem akarok sem fenyegetést, sem alkukat hallgatni. Kihasználtam a nagy tömeg nyújtotta lehetőséget, és elindultam egy másik irányba, hogy ne érjen utol. Egy 10 perces menekülés után, miközben gondosan ügyeltem arra, hogy eltévesszen a szeme elől Tibi megtaláltam végre Ívit. Próbáltam túlordítani a zenét, és gyors lenni, mert akármikor észrevehet újra.

-          Figyu! Itt van valami krapek, akit Josh miatt küldtek rám. El kéne tűnnöm előle.

-          Ne aggódj, én ma nem alszom otthon. Itt a lakáskulcs. Csak délután érek majd haza, addig foglald el magad. Tudod a címet?

-          Nem! Írd be a telómba. – Átadtam neki, és ő bepötyögte.

-          Itt van pénz is taxira, meg vegyél kaját is, ha éhes vagy, oké?

-          Ezer hála!

-          Azért jól érezted magad? – kérdezte meg együttérő pillantással.

-          Persze! Köszi, felejthetetlen élmény volt! – mosolyogtam hálásnak tűnve. Ja... felejthetetlen. De ha nem gond soha többet nem akarok veled eljönni sehova.

Már igyekeztem is kifelé a szórakozóhelyről, láttam az ajtót, amikor a tömegből elém ugrott Tibi. Elkéstem, nem voltam elég gyors. Csak állt előttem, és én nem tudtam ránézni sem. Miért nem hagynak már végre békén csak egy kicsit. Az elmúlt hónap összes súlya hirtelen a vállamra szakadt. El kell tőlük szakadnom, mert ennek nem lesz jó vége. Azon kaptam magam, hogy magamban istennel alkudozom, de vele nem lehet alkudozni. Most nem Tibi nem hagy elmenni innen, hanem isten akarja mindenáron, hogy teljesítsem az akaratát. Akár karmának, akár végzetnek, akár isten akaratának nevezem ezt, most kristálytisztán láttam magamban, hogy azt akarja tőlem, hogy beszéljek Tibivel. Hátrafelé el tudtam volna szökni, Tibi nem támadt rám, nem tepert le, nem jött fenyegetően közelebb. Üzenetet hozott, ami nekem meg kell hallgatnom, nem azért mert neki az a feladata, hanem azért, mert ez van megírva. Összeszedtem nagy nehezen magam, és elindultam felé. Amikor mellé értem, oda szóltam neki a zene miatt kiabálva:

-          Menjünk ki! – Tibi elengedett maga mellett, és szó nélkül követett a biztonsági őrök mellett elsétálva, ki egészen az utcára, ahol már csak a város nyüzsgő, éjszakai zaja volt. A fülem még löktetett a hangos zenétől. Tibi megállt zsebre tett kézzel, álmos arccal velem szemben és várt. Én a karomat magam előtt összefonva bólintottam egyet morcosan, hogy mondja, amit akar. Sóhajtott, majd magát is megerőszakolva belekezdett. Látszott, hogy nem akar itt lenni, nem akarja ezt csinálni.

-          Azért küldtek, hogy vigyelek haza.

-          Nem akarok abba a házba menni. Az nem az otthonom, és ha a házigazda ilyen akaratos, ne is várjon semmit tőlem. Ha alkalmazottként hív, akkor meg tekintse úgy, hogy beadtam a felmondásom. Bár amúgy sincsen konkrétan munkám, mert elégett a munkahelyem. – Mennyire könnyű munkának indult, és mi lett belőle. Te jó ég!

-          Nem alkalmazottként hívunk vissza. Josh el akar érted jönni, de nagyon kész van, ezért megígértük neki, hogy haza viszünk. Simon kér, hogy gyere haza, és nyugtasd meg. Így nem láthatják az emberek. Amúgy is hivatalos lett volna pont ebbe a buliba, mert jön ki az új filmje, de Simon így eleve nem engedte el. Nem engedi, hogy miattad meg idejöjjön jelenetet rendezni.

-          Nem szeretnék azzal az emberrel beszélni, aki Josh testében van. Az nem az, akit szeretek. Oldjátok meg! Én majd legfeljebb a kijózanodott Josh-sal vagyok hajlandó beszélni. – Tibi kínosan hallgatott, majd nyökögve, ködösen kezdett beszélni.

-          Josh nem ilyen… nem a saját döntése… ő az a Josh, csak nem ura önmagának. – Sóhajtott egyet. – Vannak dolgok, amit mi, a személyzet csak sejtünk, és abból nagyon úgy fest, hogy… Josh csak áldozat. Nem mondhatok példákat, azzal nagy bajba kerülnék, de… - nem tudta hogyan folytassa. Csak tipródott, és látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik. Nem ura önmagának? Miről beszél ez? Áldozat? Ugyan már!

-          Nem akarok én ebbe jobban belekeveredni. Josh felnőtt ember, küzdjön meg ő a démonaival, szálljon szembe ő azokkal, akik a vérét szívják.

-          Csak annyit kérek, hogy hallgasd meg!

-          Jó! Kössünk alkut! Te adsz nekem egy használható információt arról, amire utalsz, és akkor elmegyek veled. – Gondolkodott egy darabig. Az utcán nézelődött merengve. Aztán végre elhatározta, mire jutott.

-          Rendben! Kiinduló pontnak mondok egy olyan dolgot, amit magadtól is kideríthettél volna egy kis utánajárással. Josh minden ingatlana Simon tulajdona.

-          Ugyan már! Ez nem információ! – Nyelt egyet, és fojtatta.

-          Josh minden vagyona Simoné, a bankszámláit, a vagyonát ő kezeli. Josh csak „zsebpénzt” kap. Nem vehet fel alkalmazottakat, nem csinálhat engedély nélkül szinte semmit. Csak a Sunset beach-i házban lehet „felügyelet” nélkül, de valójában ott is folyamatosan szemmel van tartva. Jó… ez már túl sok információ. Ennyiért már állnod kell a szavad! Emiatt is nagy bajban leszek.

-          Ezzel én nem tudok mit kezdeni. Drogos, és nyílván elherdálná az összes vagyonát, és drogosoknak szervezne partikat, ha nem figyelnének rá.

-          Nem mindegy, hogy mi a cél, és mi az ok. Ismétlem… ez nem – a nemet határozottan megnyomta - Josh döntése. De ennél többet nem mondok! – jelentette ki határozottan – Ha jössz, akkor gyere, ha nem jössz, akkor ne gyere, de én még szeretnék nekik dolgozni egy darabig, úgyhogy itt befejeztem. – Gyengének és összezavarodottnak éreztem magam. A pezsgő is kissé megárthatott, és a sok gondolat… a gyomrom összeszorult, enyhe hányinger lett rajtam urrá.

-          Menjünk. – sóhajtottam. Azonnal elindultunk a kocsi felé.

Negyed órával később a csendes út végén megálltunk a ház kocsi beállójában. Kiszálltam, és elnéztem a kis ház felé. A törmelék el volt takarítva, és a terület, ahol állt le volt betonozva. A ház elé kijött Simon, gondolom már várta a kocsit. Morgott valamit Tibinek, aki tisztelettudóan bólintott, és elköszönt, majd mielőtt beszállt volna az autóba, még oda vetette nekem: „Sok sikert!” A kocsival már indított is, és ügyesen megfordulva a kis helyen elhajtott az utca felé. Simon elindult befelé, és én követtem. A bejárati ajtón belépve láttam, hogy mindenki ott gyülekezik a lépcső melletti kanapékon. Ott volt a teljes személyzet, Simon őrei, és Josh egy tál fölött ült. Bizonyára jött, vagy készült jönni valami róka. Folyt róla a víz, és iszonyatosan rosszul nézett ki. Nem akartam ránézni, fogtam magam, és leültem kicsit arrébb a nagy étkezőasztalnál, és bámultam az asztallapot. Az emberek beszélgettek körülöttünk, de nem érdekelt mit mondanak. Akaratlanul is kihallani véltem a girl (lány) stay (marad) understand us (ért minket) talk (beszél) szavakat. Josh nem szólt semmit, és én sem akartam zavarni. Aztán egyszer csak mind felálltak, és lassan elindultak fel a szobájukba. Ekkor értetlenül pillantottam rájuk, de nem viszonozta a tekintetemet senki. Mi történik itt?

Amikor kettesben maradtunk, akkor Josh felé pillantottam, bárgyú tekintettel, erőtlenül bámult rám, én meg azonnal elkaptam a pillantásom.

-          You’re beautiful.(Gyönyörű vagy!) – nyögte ki elfúló, erőtlen hangon, alig hallhatóan, mintha szégyellné, hogy ezt mondja. Szégyellje is magát, bármiért is rángatott haza. Igaz a parti katasztrofális volt, akárcsak tegnap, de attól még nem volt szép tőle, hogy így viselkedik.

-          You look like shit! (Te szarul nézel ki!) – állapítottam meg továbbra is asztallapot tanulmányozva.

-          Please, forgive me! (Kérlek, bocsáss meg!) – tört ki belőle a bűnbánat, és szinte a mondattal egy időben halk zokogásba kezdett. – Elővettem a Tabomat a táskámból, amit valójában véletlenül hoztam el, és alig fért bele a kistáskámba. Még az a csoda, hogy az utcán nem ütöttek le érte. A kanapék mögött a falon volt egy konnektor, amibe feltettem tölteni. Bekapcsoltam, és megnyitottam a fordítót. Lefordítottam, amit mondani szeretnék, és egybe felolvastam.

-          Don’t be so vain! (Ne légy olyan hiú!) Because you are ugli, don’t have to cry! (Azért mert csúnya vagy, nem kell sírni.) – Szinte fuldokolva elkezdett nevetni, és a könnyeit a tenyerébe törölte. Jaj ne már! Felálltam, és vettem ki a táskámból neki zsebkendőt, amit még Ívi adott, és odanyújtottam neki. Elvette, és törölgetni kezdte a testnedveit. Most ugye nem kell hányást takarítanom? A gondolattól összerezzentem, aztán mosolyogni kezdtem az undoromon.

-          What’s so funny? (Mi olyan vicces?)– kérdezte szipogva.

-          What happened with you? (Mi történt veled?) I thought you are happy with me! (Azt hittem boldog vagy velem!) Why do you need still for this? (Miért van szükséged még mindig erre?)

-          Be with me, please! (Legyél velem, kérlek!) – mondta nagyjából egy kérdésemre sem válaszolva. - If you're not here, bad things happen to me. (Ha nem vagy itt, rossz dolgok történnek velem.) – Amikor a telefonja ripityára tört, akkor sajnos itt voltam.

-          At the end of August? (Augusztus végén?) Then what? (Akkor mi lesz?) Kill yourself? (Megölöd magad?)

-          Maybe… (Talán…) – tette hozzá halkabban lehajtott fejjel. – nagy levegőt vettem, és újra a Tabot kértem segítségül.

-          My father was a drug addict! (Az apám drogfüggő volt!) I hate him! (Utálom őt!) He was bad with as! (Rossz volt velünk!) According to my mother he was a good man. (Anyám szerint jó ember volt.) You're a good man too! (Te is jó ember vagy!) But if you want to be bad,… then please leave me alone! (De ha te rossz akarsz lenni… légy szíves hagyj békén!) – Bánatosan rám emelte a szemét. Csak bámult rám, olyan furcsa „nem tudom, mi jár a fejemben arckifejezéssel”. Nem fogja megérteni ezt ilyen bódult állapotban. Csak józanul lehet hatni rá, ilyen állapotban csak feleslegesen koptatom a számat. Most csak egy durcás kisgyerek, aki hisztizett, amiért elvették a játékát. – Are you hungry? (Éhes vagy?)

-          Now my stomach is not very good. (Most nem túl jó a gyomrom.) – És arrébb rakta a tálat. Üresen kongott. Tabot vettem elő.

-          The hungarian chicken soup cure for everything! (A magyar húsleves / csirkeleves mindenre jó!) Just long time. (Csak sok idő.)

-          I can’t sleep. (Nem tudok aludni.) – hát én tudnék... Jó, egye fene, felteszek egy húslevest, a másnaposságra úgy is az kell.

-          Then come! (Akkor gyere!)

Ignacio nagyon mérges lesz másnap, ha meglátja, hogy a konyhájába tettük a lábunkat, de szükség törvényt bont. Most nem fogom felkelteni, hogy engedélyt kérjünk. Előszedtem mindent, és leraktam elé, hogy ő is dolgozzon, ne csak én. Megmutattam mi a feladata, aztán hagytam kibontakozni. Apró húsokat raktam bele, és nem érdekelt, hogy összeillenek-e az ízek. Csak menjünk már aludni! A hűtőből kivettem egy kicsit az aznapi maradékból, hogy ne éhesen bújjunk ágyba, mert akkor rosszabb másnap. Ébresztőt állítottam arra, amikor kész lesz a leves, és elindultunk felfelé egy kicsit aludni, míg el nem készül, az ő szobájába.