Hagyd magad, előbb szabadulsz!

Egészen két héttel ezelőttig olyan gyorsan történtek a dolgok, azt sem tudtam már hova kapkodjam a fejem az események láncolatában, folyton foglalkoztatott valami, folyton vártam valamire, vagy érdekelt valami. De főleg, mióta értesültem Josh majdnem végzetes bódulatáról, az idő lassan vánszorog, amit olyan tragikusnak élek, meg, mintha életfogytiglanra ítéltek volna és egész nap egy kis cellában raboskodnék. Az őrület határán érzem magam és egyszerűen semmi sem érdekel. Teljesen kizártam a külvilágot, pedig most bárhova mehetnék két műszak között, nem úgy, mint a kisházban, ott a világ végén voltam. Még kísérőm is lenne, hiszen itt van Ívi, de nem tudom rávenni magam. Pedig egyre fogy az időm, amit itt tölthetek. Rádöbbentem, hogy az ittlétem már csak napokban mérhetők, de még gyakorlatilag semmit nem láttam még a városból sem, nemhogy az országból.

A melóban órákon keresztül hallgattam, hogy Ívi telefonon nyaggatott, hogy menjek el velük szórakozni. A múltkor sem éreztem magam jól, most miért érezném? Mégis azt feleltem felelőtlenül, igaz majd két óra nyafogás után, hogy rendben. Ujjongott és azonnal lerakta, mielőtt helyesbíteni tudnék a kijelentésemen, mire én legszívesebben fejbe lőttem volna magam. Nem hiszem el, hogy igent mondtam. NEM HISZEM EL! Ebből látszik, hogy a józan eszemből sem maradt túl sok.

A műszak végén meglepett és megvárt, amíg végzett, majd felvetett egy újabb „zseniális” ötletet

-          Menjünk el shoppingolni és moziba, csak mi ketten! - Én értetlenül néztem rá, aztán amikor továbbra is a válaszomra várt legyintettem egyet.

-          Shoppingolni fáradt vagyok, de moziba? Most komolyan kérdezed? - hitetlenkedve csóváltam a fejem. Szóval mégis vannak az alkoholnak hatásai az agyműködésre: Kiszőkült tőle szellemileg. csak a metakommunikációval próbált győzködni, aztán elnevettem magam. Hát nem igaz, hogy nem érti!

-          Adnak az amerikai mozikban feliratos filmet is? - Neki még mindig gőze nem volt róla, hogy mire célzok és nyökögve próbált győzködni.

-          A siketek is biztosan járnak valahogy moziba, biztosan van olyan film, amit feliratoznak, ha külön kérjük.  - Ez persze akkora hülyeség volt, amin még inkább elképedtem, úgyhogy a homlokomnál beletúrtam a hajamba kínomban. De aztán megszántam, ne gondolkozzon már szegény annyit. Kellenek a tartalékok a fősulira, amiben az anyja úgy reménykedik.

-          Adnak az amerikai mozikban magyar feliratú filmeket is? - A szemében először értetlen döbbenet volt, aztán szinte hallani lehetett, hogyan csörömpöl az agya, amikor leesett neki, amit mondok. Az arcán látni lehetett azt a határtalan megvilágosodást, mintha megszületett volna újra a messiás. Aztán elkomorodó fejrázásából tudtam, hogy végül meggyőztem sikeresen, hogy ez nagyon rossz ötlet.

-          Csak menjünk be pár boltba akkor! Na, légyszi! Utána meghívlak egy kávézóba! Jó?

-          Sok lesz ez nekem meló után, ha még bulizni is akarok és holnap is meló!

-          Ugyan már! Alig alszol és csak dobálod magad akkor is! Jót fog tenni egy kis pörgés, hidd el!

-          Jó, de ha nem tudok holnap dolgozni menni, bemész helyettem és odaadod a béremet!

-          Álla az alku! – vigyorgott győzedelmes mosollyal.

Szóval aznap shoppingoltunk. Nem tudom ecseteltem-e már valaha, hogy mennyire utálok shoppingolni, de ha nem, akkor most elmondom. Legalább annyira utálok vásárolni, mint a pasik. Ha meglátok egy kirakatot, legszívesebben betörném és eszembe nem jut bemenni. Ruhát próbálni utálok és legfeljebb három, azaz 3 db ruhát vagyok hajlandó felpróbálni és ha egyik sem jó, akkor megyek. Feleslegesen nem veszek dolgokat, csak, hogy „legyen”. Nem szeretem felhalmozni a szekrényemet, szeretem, ha kicsit üres, hogy kényelmesen lehessen benne tárolni a dolgokat. Ha túl sok ruhán van képes vagyok még akkor is kidobálni párat, ha mindegyik méregdrága volt és tökéletesen áll. Szóval a vásárlásmánia gén belőlem, habár nő vagyok, maximálisan kimaradt, amikor a tulajdonságokat osztották. Nem bánom egyébként, de valahogy mindig összehoz a sors ilyen „boltkórosokkal”, akik mellett végig kell szenvednem 175 bolt teljes választékának felpróbálását és mindegyik megkérdezi: „Ugye milyen gyors voltam?” Rohadtul nem lenne a jó válasz, helyette persze elnézően mosolyog az ember, mert hát „Hagyd magad, előbb szabadulsz” elv lép életbe automatikusan. De a következő mondat persze mindig ez, magasan susogó hangon: „Hjaj…. csak még ide nézzünk be!” Egyszóval a vásárlásnál jobban semmit nem gyűlölök, mégis minden nőismerősöm úgy érzi, hogy közelebb tud magához, ha elmegyek vele egy- egy ilyen túrára. Anyám is ilyen, Olívia is ilyen és most Ívi is belépett a sorba.

Miután már az amúgy is sajgó lábamat térdig lejártam és már életkedvem sem volt, akkor ültünk be kávézni.

-          Hány óra van? – érdeklődtem a kávénkra várva.

-          Hat lesz!

-          Remek! Mikorra kell mennünk bulizni?

-          Hát nyolckor talizunk a lányokkal és utána megyünk át együtt a…

-          Azt ugye tudod, hogy az két óra múlva lesz?

-          Persze, hogy tudom! És?

-          Mikor készülődünk össze?

-          Feldobom a sminkem és már mehetünk is!

-          És én? Nekem le kéne zuhanyoznom, meg meg kéne csinálnom a hajam, stb…

-          Jah… jó majd segítek!

A kávé borzalom volt, úgyhogy leégettem vele gyorsan a torkom és zúztunk haza, hogy elkészüljek. Ő akarta megcsinálni a hajam és a sminkem is és bár éreztem, hogy nem lesz benne köszönet, gondoltam mit veszíthetek. Hát úgy néztem ki a végére, mint egy bazári majom! Komolyan! Mindenhol kifenve, kenve, mint egy bohóc. Amikor nem nézett oda, megpróbáltam elkenni, vagy leszedni, amit lehetett, de így is negyed kilenc volt, maikor egyáltalán elindultunk.

Az este „bitang pusztulatosan fostosan szar” volt, Byron folyamatosan rám tapadt és el akart rángatni táncolni, én meg ülni akartam. Amikor leültem, akkor meg italt hozott nekem és folyton szajkózta, hogy menjünk táncolni. Még mentem volna is, ha Ívi nem kezd el eltűnögetni. „Mindjárt jövök” és eltűnt fél meg háromnegyed órákra. Byron az este végére annyira be volt rúgva, hogy simogatni kezdte a karomat, mire én inkább tüntetően elővettem a telefonomat. Egészen közel húzódott hozzám és a vállamat, meg a hátamat simogatta, amit sajnos imádok, de még így sem akartam semmilyen pozitív jelzést adni neki. Abban bíztam, hogy ha nem lát rajtam semmi reakciót, akkor majd abba hagyja. De sajnos kitartó volt. Nagyon jól esett, hogy simogat, de ezzel csak Josh idézi fel bennem, nem pedig őt érzem kívánatosabbnak. Végül közel hajolt, hozzám és valamit a fülembe súgott, amit nem értettem, aztán pedig közelített felém az ajkával. A szeme nyitva volt, de eléggé kábult a sok piától, ezért csak akkor fogta fel, hogy nem akarok csókolózni vele, amikor odaraktam a kezét a szája elé. Erre ő olyan bánatos és elveszett képet vágott, ami még így villódzó fényben is velőig hatott. Még a végén eléri egyszer, hogy sajnálatból legyen köztünk valami. Egyébként be kell vallanom, hogy tetszik, ahogy viselkedik velem. Nem nyomul, de ott van, ha kell, nem akarja letépni a bugyidat, de tudod, hogy arra megy ki a játék. Ha éreznék bármit is, akkor már hatott volna a kisfiús bája, de a széttört szívem ez ellen is immunissá tesz. Így is idegesít, nem azt mondom, de így legalább nem vágyom a baseball ütőre, amivel szétverhetem a fejét. 

Amikor Ívi összeszólalkozott a pasijával hajnali egykor, pezsgőt tudtam volna bontani, hogy végre hazamegyünk. Otthon azt hittem egy áthajtott nap és egy átbulizott éjszaka után tudok majd aludni, de nem így lett. A fejemben Josh járt és mivel Byron most összekuszálta a fejemben a dolgokat, folyton arra gondoltam, milyen jó volt, amikor Josh megérintett. Megpróbáltam visszaidézni milyen érzés volt, amikor ugyanezt csinálta, mint Byron és meg kell hagyni sokkal jobb volt.