„Valahol van helyed, még ha keresve sem leled”

Hajnalban az első dolgom volt belépni a kamu email fiókomba és megnézni, hogy jött-e email-em Joshtól. Keserűen vettem tudomásul, hogy nem érkezett új üzenetem. Talán még el sem olvasta, talán elolvasta, de lusta rá válaszolni. Ez annyira felbosszantott, hogy majd szét vetett. A szívembe, mintha gránátot dobtak volna, sajgott a mellkasom közepén. Ha adott egy kbaszott email címet, akkor vegye már a fáradságot, hogy legalább nekem válaszoljon. Most komolyan! Miért nem bír pötyögni nekem valamit. Azonban… még korán van és este későn küldtem neki az email-t, talán még tényleg nem olvasta el. És biztosan nehezen tudja elolvasni, hiszen nem csinálhat, amit akar. El kell ismernem, hogy csak a saját türelmetlenségem miatt haragudtam rá. Annyira várom a választ tőle, hogy egyszerűen elöntött a vak gyűlölet, amikor megláttam, hogy nem velem kel és nem velem fekszik. Attól, hogy én erre az email-re választ várok és nem kapok, nem kéne így kiborulnom. Talán napokba, hetekbe, hónapokba telik, mire válasz érkezik. Talán soha többet nem jön válasz… nem tehetek ellene semmit! Csak várhatok és minél jobban várok, az idő annál lassabban telik majd.

                Munka után odasétáltam Ívihez, aki éppen megint bőszen keresgetett a neten az iskolákkal kapcsolatban mindenfélét. Még sosem láttam ilyen lelkesnek.

-          Tetszik valami? – mosolyogva hátra dőlt.

-          Néztem milyen egyetemi élet van pár helyen… érzem, hogy ez baromi jó lesz. - lelkesedett

-          Ennek örülök! – mosolyogtam, de már váltottam is - Mondd csak! Ráérsz ma?

-          Én minden nap ráérek, ha nem vetted volna észre. – mosolygott.

-          Akkor nem dobnál el a Mullholland drive-ra?

-          Mit akarsz ott? – sóhajtott.

-          Még nem tudom pontosan. Majd kitalálom.

-          Jó! Egy feltétellel! Ha utána eljössz velem az állatkertbe! Ma már úgy sem mész dolgozni!

-          Te fizetsz? – kérdeztem nevetve.

-          Van más választásom?

-          Nincs!- vontam meg a vállam. – Csak gondoltam udvarias leszek és megkérdezem!

A Mullholland út 8,6 mérföldre, vagyis 13, 8 kilométerre volt tőlünk. Már kezdtem megszokni az idegen városképet, nem fárasztotta a szemem a sok új dolog, amit látok, ismerőssé kezdett válni a tömör és sűrű betondzsungel. Amikor elkezdtünk a kis szűk utcákon barangolni, a Hollywoodi dombok között, elgondolkodtam azon, hogy milyen réginek érzem az emléket, hogy egyszer itt töltöttem minden napomat. Ki se mozdultam onnan és most, szinte minden nap megyek valahova és egyedül is közlekedtem már a városban. Hihetetlen előre lépés. Ha valaki azt mondaná, hogy ez több, mint egy éve volt, akkor elhinném neki. Komolyan! A naptár szerint csak pár hete volt, de azt meg nem érzem reálisnak.

                Amikor Ívi megállt a ház előtt görcsben volt már teljes mértékben a gyomrom. Gyerünk, meg tudom csinálni. Nyitva volt a kapu, úgyhogy nem csöngettem, bementem a bejáratig, de az ajtón nem kellett bemennem, mert a hátam mögül meghallottam a nevem. Megfordultam és láttam, hogy Elsa jön felém. Aggódó tekintettel vette tudomásul hogy ott vagyok és ezt hitte hozzá jöttem és szedte is a lábát, hogy minél előbb elkapjon és megkérdezze, mit akarok itt. De nem volt elég gyors, mert a következő pillanatban Tibi jött ki az ajtón és indult volna az udvaron álló nyitott kocsi felé.

-          Hát te? Mit szeretnél itt? – kérdezte összevont szemöldökkel. Akkor már odaért Elsa is és aggódó tekintettel nézett ránk.

-          Csak azért jöttem, hogy nem jött-e meg az új útlevelem és vízumom, mert ami nálam van, az csak ideiglenes. És nemsokára elhagyom az országot, nem szeretném, ha rossz kezekbe kerülne.

-          Tényleg! Szóval elhagyod az országot?

-          Persze! – vontam meg a vállam. - Eddig is erről volt szó, sosem állítottam az ellenkezőjét. - Elsához fordult és mondta neki, hogy nézzen utána a papírjaimnak.

-          Hát akkor sok szerencsét! – feltette a fehér baseball sapkáját és elment mellettem.

-          Simon itthon van? – megállt és megfordult és egy kis őrlődés után válaszolt.

-          Nincs, most megyek érte. Miért?

-          Beszélni szerettem volna vele. – mondtam letörten.

-          Az üzenetedet átadom. – mondta segítőkészen egy erőltetett mosollyal. Üzenet… pfff… Jó, legyen!

-          Van egy fiatal srác, aki színész szeretne lenni. Megígértem, hogy segítek neki. – őszinte csalódottsággal nézett rám.

-          Ugyan már! Szerinted Simont érdekli a dolog? Itt minden második ember színész akar lenni. Ha mindenkivel foglalkozna, akkor beleőrülne.

-          Szerintem nagyon helyes a srác és cuki, van benne valami. Egy próbát megér szerintem. Bármit megtenne, hogy híres legyen. Csak add át neki a számát, légyszi.

-          Jó, mondd! – Elővette a telefonját és miközben pötyögött rajta, megjegyezte – Bár már azt hittem segíteni akarsz valakin.

-          Gondolod, hogy valaki segítségre szorul?- kérdeztem a tekintetét pásztázva, hátha elárul valamit. Ő pókerarccal válaszolt.

-          Egészen biztos vagyok benne! – a telefonját nézte és várta a számot. Lediktáltam neki.

-          Én hallottam egy mesét. Ha te ugyanazt a mesét hallottad, akkor megértheted, hogy szkeptikus vagyok. Nekem bizonyíték kell!- közelebb hajolt.

-          Nézz, hogy él itt Simon! Bárkivel bármit megtehet. Ez szerintem elég bizonyíték.

-          És mégis hogyan segíthetnék? És különben is, te miért akarsz segíteni? – támadtam vissza dühösen. Elsavanyodott az arca, körülnézett és nagy sóhaj után színt vallott.

-          Valami olyasmi van köztünk Jessicával, mint köztetek.  – annyira meglepődtem ezen, hogy még egy lépést hátra is léptem. Aztán pár összetekintéssel megbeszéltük a dolgoz és jeleztem, hogy folytassa. - De ő nem látja, hogy Josh nem hozzá való. Egy kicsit irigyellek is, mert nálunk soha nem fellépő opció, hogy ő engem felvállal. Még négyszemközt sem hiteget azzal, hogy szeret, vagy hogy valaha is lesz köztünk valami. Ráadásul most még bolondabb. Megszállott az esküvő miatt. – már majdnem megsajnáltam, aztán eszembe jutott a fenyegetése, a lelketlen beszólásai, amit a határon átlépő külföldiekről mondott.

-          Jessica szerintem egy megrögzött ribanc. Bár mondjuk, lelkiismeret nélkül lehet, hogy én is hemperegnék ilyen ribancokkal.

-          Bekaphatod! – mondta felháborodva és ott akart hagyni.

-          Jó, de ez nem magyarázat. Akkor az lenne a célod, hogy tönkretedd Josht, hogy ne legyen érdeke hozzámenni a csajnak. De te ezzel ellentétben segíteni akarsz rajta. Jó, nem feszülsz meg az erőlködéstől, de nem hallok a mondataidban támadó felhangot.

-          Bírom Josht és tudom, hogy neki köszönhetem Jessicát is. Ha nem dolgozom Simon utasítására mellette, akkor sosem sikerül elcsábítanom Jessicát. Úgy jöttem össze vele, hogy Josh elutasította és a csaj nagyon be volt indulva. Hát istenesen megdöngettem. De azért látok ezt azt… Joshnak elég szar az élete. Jessica azt tesz vele, amit akar, ha véletlenül Josh ellenkezni próbált, akkor csak füttyent Simonnak és elintézi a dolgot. Szeretem Jessicában, hogy magabiztos és hisz magában. Csodálom, amiért bármit elér, amit megálmodik. De… nevezd férfiúi összetartásnak, én sem bírnám, ha meg akarnák mondani, hogyan éljek, kit vegyek el. Szóval, amíg nem derül ki, nincs mit kockáztatnom, addig segítek.

-          Ha igaz a mese, akkor segítesz azzal, ha átadod a számot neki. Ha nem igaz, akkor meg tök mindegy! Bár a reakciódból úgy látom nem vagy beavatva a mese minden részletébe. Ha meg igen, akkor meg van rólad a véleményem! Jó Jessica döngetést.

-          Mostanában sosem látom! De ha találkozom vele, meglesz. – mondta keserűen, inkább csak magának - Csá!

Elment az autóig és amikor beszállt, akkor jelent meg Elsa, a kezében a levelemmel. Fel volt bontva. Átadta… üres volt.

-          Where are my papers? – tanácstalanul a fejét rázta. Hát ez óriási! Kinek kellenek az én okmányaim? - Ask the others, please! I come back a few days later. (Kérdezze meg a többieket, kérem. Visszajövök pár nap múlva.) – bólintott.

Elköszöntem és bánatosan elindultam a kocsi felé. Az újabb negyed órás út következett az állatkertig. Elmeséltem Ívinek, hogy mi a gond és ő csak a fejét rázta. De az út felénél túlléptünk az ügyön, mert elkezdte mesélni, hogy éppen most megyünk el a Warnes Bross filmstúdió mellett, de én csak egy sport center feliratot láttam. Utána bocsánatot kért, eltévesztette az utcát, egyel arrébb van. Megígérte, hogy visszafelé arra megyünk.

Az állatkert legalább jó volt, az állatkertbe vezető utat Zoo drivenak nevezik nagyon ötletesen. A hatalmas parkoló mögött egy hosszú épület volt az állatkert elejében és valahol a hat sor pálmafa között ott volt a bejárat is. Rengetegen voltak, főleg ahhoz képest, hogy hétköznap volt. De hát nyár van. Nem biztos, hogy a helyiek jönnek ilyenkor ide. Igazából aranyos állatok voltak itt is, de ilyet nagyjából bármelyik állatkertben lát az ember a világ majd bármelyik pontján. Sajnálom ezeket a bezárt állatokat és rosszul érzem magam attól, hogy nézem őket. Ha engem néznének így miután elszakítanának a szülőföldemtől, a családomtól, akkor én is elég rosszul érezném magamat. De nem lehetek ennyire önérzetes, el kell ismernem, hogy nem tehetek ez ellen semmit és megfogadtam, hogy elfogadom az elfogadhatatlant.

Ettünk egyet közben, ami messze volt a kellemes élménytől ebben a dzsungelszagban és másfél óra bolyongás után elmentünk pisilni. Én végeztem és kiálltam a három méter magas Gorillas felirat mellé, de Ívi nem került elő még percekkel később sem. Visszamentem megkeresni és ott sem volt sehol, felhívtam és kiderült, hogy találkozott a pasijával és nem vett észre. Kicsit berágtam rá emiatt, de hát… nem engedhetem meg, hogy haragudjak arra, akitől ennyire függök.

Hazafelé elmentünk egy kanyarral arrébb és megnéztük a Warner Bross bejáratát. Érdekes volt: a falon sokfelé ott voltak a filmcég híres figurái, a Superman-től a Harry Potter-ig minden. Kollázs a szuperhősökről, Batmenről, Robinról, Supermenről, meg számomra ismeretlen szuperlányról. Óriás plakátok, szátokról, filmekről, párat csíptem csak el: The bing bang theory, The Mantelist, Two and a half men. A látvány felvidított. Percekig mentünk mellette, mire vége lett az egyik oldalának és jött a másik. Kezdem érteni, hogy miért mesés Los Angelesben élni. Képzelt legendák milliói születtek itt és ezektől ismeri őket az egész világ. Ez egyszerre megható, vicces és dicsőséges. Szóval odáig voltam teljesen.

„My little Gift,

it’s must be true love! I love you wholeheartedly! Yes, we are crazy, but it’s good! Love is madness? Yes. We must fight? Yes! Don’t give up, Please! I crazy for you! Whatever it takes fought a little more time with you. I so much love you…!

Your fallin Blu Angel.”

 

„Én kis Ajándékom,

ennek igaz szerelemnek kell lennie! Teljes szívből szeretlek! Igen, mi őrültek vagyunk, de ez jó! Szerelem őrültség? Igen. Harcolnunk kell? Igen! Ne add fel, kérlek! Megőrülök érted! Kerül, amibe kerül küzdök, hogy még egy kis időt veled tölthessek. Annyira szeretlek…!

Őszintén baromi nehéz volt kivárni azt az időt, amíg válaszol, folytonos feszültség volt bennem, izgatottság és nem bírtam már kivárni ezt a pár nyomorult sor választ. Most hogy megérkezett, megnyugodtam és elmúlt a gyomromra nehezedő érzés is. Úgy döntöttem, ezt az érzést megtartom még egy kicsit, talán nyugodtabban is alszom. Majd holnap reggel visszapasszolom neki a labdát, de most még ízlelgetem egy kicsit a lehetőséget, hogy én teszem meg a következő lépést.

Lefekvés előtt valami jó zenére vágytam, ami segít egy kicsit. Rá is bukkantam Ákosra, a muzsikus költőnkre. Az ő dalszövegei talán a modern verseknek felelnek meg, hiszen manapság senki nem olvas el egy mélyen szántó gondolatokkal teli verset. Most a Tengermoraj dalszövegét versként olvastam és emésztgettem. És minden szava a szívemig hatolt. Remélni nem szabad? Álljak vissza a sorba? Húzzam meg magam? Miért? Elismerem, hogy szerelmet vártam, méghozzá halálosat. Ez a bűnöm és ez lesz a vesztem. De bár most még nagyon fáj és inkább a sebeim fájdalmában vergődök még egy kicsit, nem fogom feladni, nem húzom meg magam, valahol van helyem, nem csak cél nélkül tévelygek. Mindjárt, csak még pihenek egy kicsit.

Mindig azt mondják

Hogy remélni nem szabad

Hogy állj csak vissza a sorba

És húzd szépen meg magad

 

Partra vágyó hullám

Eloszlik, mint a hab

Egy szabad pillanatban

Vad sziklák alatt

 

Tengermoraj dúdolja álmodat

Hogy szerelmet vártál, halálosat

Hogy voltál tettes is és néha áldozat

S hogy ember nem lehet magányosabb

Ember nem lehet nálad magányosabb

 

Mindig azt mondják

Hogy az ember csak tévelyeg

Pedig valahol van helyed

Még ha keresve sem leled

 

Az ég felérhetetlen

A mélység hallgatag

Mint tenger zúg a cseppben

Az a szabad pillanat