Pár hétig laktam náluk és a szállásért cserébe mindent én csináltam, amíg ők dolgoztak. Takarítottam, főztem, mostam. Nem sok, de nekik a munka mellett jó volt, hogy nem kellett ezzel törődniük. Közben vártam a megfelelő lehetőségre, de összesen egy telefon jött anyámtól, hogy egy levélben elutasították a pályázatomat az egyik meghirdetett állásra. Morgott egy sort és letette. Megértettem, én is mérges és csalódott vagyok. Szakmailag megfelelő az önéletrajzom, minden állásra, amire jelentkeztem elég volt a végzettségem, és a gyakorlatom is. Mégsem kellettem.

Egy nap Olívia ujjongva közölte velem, hogy végre megkapták a szociális támogatást és megvehetik azt a lakást, ami kinéztek maguknak. Számomra ez egyet jelentett azzal, hogy hajléktalan leszek. Elkezdtem felkészülni, végiggondolni, hogy mi lesz velem. Visszakönyörögjem magam anyámhoz, aki nem lát szívesen? Megtehetném. Ha visszafogad, nála akkor sem maradhatok sokáig. És én sem akarok maradni. Talán jelentkezhetek egy hajléktalan szállón, ahol meghúzhatom magam éjszakára. Úgyis jön a jó idő, majd napközben el leszek valahol. Ehhez minél kevésebb holmi kell , úgyhogy arra gondoltam, hogy még az elhozott cuccaimnak is a nagy részét visszaviszem anyámhoz. Csak egy váltásruhát, tisztálkodási szereket és a legfontosabb dolgokat viszem magammal. Szóval elméletben felkészültem a rám váró borzalmakra. Nyugtattam magam, hogy nem lesz olyan borzasztó, de persze rettegtem. Biztos lehettem benne, hogy rövid időn belül apránként megszabadítanak a holmijaimtól éjszakánként. És az apránként volt a remény a mondatban. A testi épségemről nem is beszélve.

Egy este, vacsora előtt, szokásomhoz hívem munka után néztem a neten, és kivételesen nem a szokásos helyeken, hanem német nyelvterületen kerestem munkalehetőséget, hiszen mindig németet tanultam az iskolában. Igaz, megszólalni nem tudnék, de ezen a nyelven legalább néhány szót ismerek. Olívia meglátta, hogy mit nézegetek, és csodálkozva megkérdezte: "nem lenne gond, ha külföldre mennél dolgozni?" Igaza volt, hiszen egy másik magyar városba sem voltam hajlandó elköltözni, inkább otthagytam egy 5 éves kapcsolatot. Ebből a szemszögből még nem is néztem a dolgokat, és ekkor belém nyilallt a felismerés. Büntetés lenne a pökhendiségem miatt a sorstól a sorstalanság?

Aztán elmondtam, hogy jobb valahol máshol lenni, mint sehol, így el kell fogadnom, ha ebből a gödörből a kiút, külföld. Nem akarom elhagyni az országot és ha lenne munkám, soha nem is gondolnék arra, hogy elhagyjam, de hova mehetnék, ahol előre léphetek, nem pedig hátra. Még ha munkát találok is, a kevés fizetés miatt csak egy helyben toporgok. Olívia hosszan elgondolkodott, majd vett egy nagy levegőt, megfordult, és kiment telefonálni. Én kikapcsoltam a gépet, közben pedig arra gondoltam, hogy mikor fogok legközelebb gép közelbe kerülni. Aztán eszembe jutott, hogy a telefonomat is el kellene adni, mielőtt elveszik tőlem. Okostelefon. Még Tőle kaptam születésnapomra. Az egyetlen vagyontárgyam. Talán kapok érte egy kis pénzt, bár nem hiszem, hogy sokat érne, hiszen lassan egy éves, az meg a mai világban már elavultnak számít!

Vacsora közben ilyenekről beszélgettem velük, hogy nekem szállás után kell néznem, és hogy már csak este, és kora reggel fázik az ember, de nappal kellemes az időjárás. Erre ők szinte együtt felelték nevetve, "nem gondolhatom komolyan, hogy hagynak engem az utcán kóborolni" Én mosolyogtam és csak szabadkoztam, hogy nem kell értem aggódniuk. Ekkor jöttem rá, hogy úgy hangzott, mintha sajnáltatnám magam, pedig nem ez volt a célom, így elszégyelltem magam. Már így is belerondítottam az életüknek ebbe a fontos szakaszába, az hiányzik még, hogy további gondot okozzak nekik. A zavart, kínos sóhajtozásomat a barátnőm megzavarta meg a kérdéseivel:

- Melyik a kedvenc országod? - Én elmeséltem neki, hogy imádom Olaszországot, vonz Franciaország is, de kedvelem Hollandiát, Svájcot és a kis államok többsége is szimpatikus. Tovább faggatott az arcomat pásztázva: csak Európa vonz? Én erre azt feleltem, hogy egy másik kultúrában nem érezném jól magam és ha tehetem, akkor inkább jóléti államot választok egy utazás céljául, Ázsia, vagy Afrika nem az a hely. Nem szeretem se a túl meleget, se a túl hideget. Igaz itthon mindkettő van, de ezt jobban szeretem. Legalább tudjuk, hogy nem tart örökké egyik szélsőséges időjárás sem.

- És mi a véleményem Amerikáról? - Kicsit félve kérdezte meg, mert már kapott egy kis ízelítőt az Amerikai Egyesült Államokkal kapcsolatos véleményemről, még évekkel ezelőtt. Éreztem, hogy egy hasonlóan indulatos monológ nem tenne jót az étvágyunknak, ezért naivitást színlelve elmondtam neki, hogy a dél- amerikai országok, bár szépnek tűnnek, de nem tartoznak a jóléti országok közé, véleményem szerint. Kanada jó helynek tűnik, szimpatikus, bár nem mindegy melyik része, mert van, ahol túl hideg van már az én ízlésemnek. Összehúzta a szemöldökét és szigorú arccal megkérdezte:

- Az Államokban tudnál dolgozni? - Erre azonnal felhúztam gúnyosan a szemöldökömet. Bódog, a vőlegénye is lesújtó pillantást vetett rám, elszégyelltem magam. Mégis hosszas csevejbe kezdtünk a politikáról, a háborúkról, a gazdasági helyzetről, a bankokról és a hazánkra gyakorolt nyomásról, ami miatt előnytelen helyzetben vagyunk velük szemben. A hazánkba tóduló amerikai kultúrát is említettük, ami miatt nekik hatalmas bevételeik, nekünk meg kulturális csorbulásunk van. Ők úgy fejlődtek ilyen naggyá, hogy körbezárták magukat és nem engedtek be semmit. Mi inkább visszafelé fejlődünk attól, hogy az amerikai piacot tárt karokkal várjuk. És igazságtalan, hogy ők ide minden előzetes kérés és engedélykérés nélkül idejöhetnek, nekünk pedig hosszas várakozás után, mindenféle kínos egyeztetés után lehet csak belépni az országukba. A beszélgetés lefárasztott, nem akartam tovább vitatkozni velük, bár sejtettem, mire vonatkozott a kérdés, már hallani akartam tőle, hogy miért kérdezte. Annyit kérdezett vissza, hogy tudnék-e ott élni és dolgozni. Én automatikusan bólintottam és utána esett le, hogy nem jól válaszoltam a kérdésre. Dehogy tudnék egy pökhendi, „hurrá optimizmustól” csöpögő, sikerorientált, pénzközpontú, kicsinyes és uralkodni vágyó országban élni. Felháborít a gondolat is. Gyűlölöm az amerikai focit és a pankrációt. Nem tudnék sikítva rohanni egy sztár után, aki éppen a hatodik örökbefogadott gyerekével sétálgat nyolc testőrrel az oldalán, akiknek a kezében fejenként két bevásárlószatyor pihen. Repülővel utazni…isten ments! A fene se tenné ki magát a tolakodó határőröknek, akik még a havi ciklusomat is tudni akarják.  Meg még fizessek is azért, hogy oda menjek? Ez jellemző Amerikára. Beképzelten feltételezi, hogy a világon mindenki oda akar menni. És még ebből is hasznot akar húzni…! Más normális ország örül, ha meglátogatják a turisták és ezért mindent megtesz. Máshol abból van pénz, ha a turista ott költekezik, ezek meg már belépődíjat is kérnek. A hátam borsózik az undortól, hogy egy ilyen országhoz közöm legyen.

Végül a vita azzal zárult, hogy Olívia a laptopján behozott egy oldalt, és az orrom alá tolta, azzal az utasítással, hogy alaposan gondoljam át ezt a kérdést reggelig. Vonakodva olvastam az oldalakat, amik Kalifornia államról szóltak. Amíg ők aludni indultak, én vonakodva olvasni kezdtem: 

Kalifornia Nyugat- Amerikában van, egy medve a címere. (Nem túl biztató). A legnépesebb, a harmadik legnagyobb területű állam. Több mint 37 millióan élnek ott, (az 3 Magyarországnyi ember). Területe 420 ezer négyzetkilométer, (ami négy Magyarországnak is megfelelne). A Csendes óceán miatt éghajlata mediterrán, de állítólag kellemes. A tél enyhe és csapadékos, a nyár meleg és száraz. Lombhullató erdők, mérsékelt övi esőerdők egyaránt jellemzik. Délen sivatagok és félsivatagok is vannak, ahol az 57 fokos hőmérséklettel is lehet számolni, egész Amerikában itt mérték a legmelegebbet. 1542-ben „fedezték fel” a spanyolok, majd a ferencesek tették magukévá a területet. 1846-ban vált el Mexikótól. Ezután (a mi 1848-as szabadságharcunk idején ők) az aranyláz ellen harcoltak. 1850-ben csatlakozott végül a terültet az Egyesült Államokhoz. Gyorsan növekszik a népesség, főleg Mexikói letelepedők miatt, de az Államok egészéről szívesen költöznek ide az emberek. A legnépesebb városa Los Angeles, 4 millió lakossal. Utána San Diego és csak a negyedik helyen áll San Francisco 800 ezer lakossal, (pedig erről hallottam a legtöbbet). Meglepődve olvastam, hogy a nemzeti össztermék 13%- át Los Angeles adja. Itt található a Szilícium- völgy, jelentős az elektronika ipar és a gépgyártás, még közlekedési járműveket is gyártanak. De a legjelentősebb persze a Los Angelesben található Hollywood, ami a világ minden pontjára importál filmeket és ezzel amerikai kultúrát. Ásványkincsekben is gazdag, mint pl: arany, platina, higanyérc, kőolaj és a kálisó, (ami nem tudom mire jó, de nekik biztos jó, hogy sok van belőle). Ki gondolta volna, hogy fejlett a mezőgazdasága is, hiszen hatalmas hegyláncok, sivatagok és erdők övezik. Ennek ellenére, jól képzett farmerek munkája következtében, minden évben nagy mennyiségű élelmiszert, nagyrészt déli gyümölcsöt és zöldségeket, szőlőt és borokat szállítanak más államokba is. Lovakkal és szarvasmarhákkal is foglalkoznak. Kétkedve olvastam, hogy még a kellemetlen vízum mizéria ellenére is, állítólag, évente 10 millióan látogatnak Kaliforniába. Jó, ebbe benne vannak maguk az Amerikaiak is, de akkor is... Évente egy Magyarországnyi ember megy oda? Minek? Érthetetlen! A nagy bevándorlási hullám miatt, ezért etnikailag sokszínű a terület. Itt volt a világon először jelentős Szub-urbanizáció, (vagyis a gyors területnövekedés és a csökkenő népsűrűség egymás mellett, egyszerűbben mondva, meguntak egymás szájában élni, ezért sokan költöztek a város peremére, így gyorsan nőtt a város területe). Sok kerületre oszlik, többségük azokból a falvakból áll, amit bekebelezett a város. Nyáron 30 foknál is melegebb van, ilyenkor nagy gondot okoz a szmog. Júliusban egyáltalán nem esik csapadék, a legmelegebb pedig Augusztusban van, a minimum hőmérséklet is majdnem 19 fok. Télen viszont nincs hidegebb 8 foknál. Összesen háromszor esett itt a hó, utoljára 1949-ben. A környezetszennyezés óriási méreteket ölt, mind a levegő minősége, mind a vizek szennyezettsége kétségbeejtő. Ráadásul a Szent- András törésvonal miatt állandó földrengések vannak itt. 1994-ben volt utoljára jelentős rengés, a többség alig észrevehető. (Ettől megnyugodtam, de hogy miért is? Már döntöttem?) Itt él elméletileg a legtöbb kivándorolt magyar. Ha őszintén a szívem mélyére nézek, akkor be kell vallanom, hogy megértem őket. Jó idő, sok napsütés, sok erdő, mező és meseszép hegyvidék. Talán az egyetlen hely Amerikában, ami nem minden annyira "amerikai". Vagy talán pont ez a mintapéldája az amerikai álomnak? Nem tudom… mi is az Amerikai álom?

Amerika egy olyan hely, ami ellentmond a morális értékeimnek, és nem felelnék meg az önmagamról alkotott képemnek, ha a pénzért odamennék. De ugyanakkor a hajléktalanság sem felel meg a saját magamról alkotott képnek és a hálátlanság, meg a bepofátlankodás friss házasok életébe sem. Nehéz döntés, de egyértelmű. Minden épeszű ember ujjongna egy ilyen lehetőségtől. A legtöbb ember még úgy is nekivág, hogy nincsenek ismerősök, és csak úgy saját magától kell boldogulnia. Itthon pedig, most nincs arra lehetőség, hogy az ifjúság kibontakozzon, és a közeljövőben sajnos nem is lesz. (Ez történik egy kifosztott és százszor meggyalázott országgal, akinek a gazdasága ennyire függ az Államoktól. Akkor könnyű valakit vakon követni, ha tudja, merre megy, de amikor a vezetőnk vakul meg, akkor baj van. Elengedi a kezünket és próbál magának utat találni. Én is ezt csinálnám, ezért nem hibáztatom. Csak a mi hibánk az, hogy nem próbáltunk meg már az elején botorkálni a kis fehér botunkkal, hátha lassan belejövünk. Most rá vagyunk kényszerülve arra, hogy megtanuljunk egyedül élni a mindennapi életünket. A rest kétszer fárad, szól a mondás. Igen… lusták voltunk egyszer viselni a terheket, inkább a könnyebb utat választottuk akkor, amikor ennek ideje volt, ráadásul az sem volt jó mindenkinek. Most megint nehéz helyzetbe kerültünk, és azt a lustaságot most duplán megszenvedjük. Ezért kár háborogni, inkább szégyelljük el magunkat és szorítsuk össze a fogainkat. Meg fogunk szakadni a teher alatt, az biztos. De ami nem öl meg, az megerősít, ezt nem szabad elfelejtenünk!)

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat, félretettem minden büszkeségemet, és elmondtam a barátnőmnek, hogy köszönöm a segítséget, és ha úgy gondolja, ez kiút, akkor elfogadom ezt a segítséget. Persze kínos mosollyal megígértem azt is, hogy amint lesz miből, megadom neki azt a pénzt kamatostul, amivel most segít. Viszont abban nem bíztam, hogy a közeljövőben olyan jól fogok keresni, hogy egyhamar meg tudjam hálálni a szívességet, és ezzel ő is teljes mértékben tisztában volt. 

A segítség Bódog nagynénje személyében öltött testet, aki kint él 25 éve, már állampolgár. Segítene nekem szállást, munkát találni, ha megkapnám a vízumot. Ő kint férjhez ment, és egy vállalkozást vezet, de a pénzügyekre nincs gondja, a férjének is bejött az élet. Három gyerekük van, akik már nagyok, önállóak.  Olívia még sohasem látta őket, csak fényképeken, mégis szívességet kér tőle, miattam.  Ők is kimentek volna a Bódoggal, ha a férje nem kapott volna egy jól fizető állást a szakmájában. De most épp nincs rá szükségük. Nekem viszont van, nem is kevés. 

Meg volt a véleményem azokról is, akik elhagyták Magyarországot. Főleg a fiatalokról, akik ezekben a nehéz időkben, inkább gyáván elmenekültek, minthogy összeszorított fogakkal tűrték volna ők is a megpróbáltatásokat és itthon próbálták volna meg jobbá tenni a világot. Viszont most, hogy ebben a helyzetben voltam én is, már kevésbé lángoló a gyűlöletem irántuk. Ez az állapot olyan rossz, reménytelen, kétségbeejtő, gyomorszorító és keserű, hogy annak a tizedét sem lehet elképzelni, addig, amíg hasonló helyzetbe nem kerül az ember. És amikor meghallom azt, hogy lenne munka, csak a fiatalok lusták dolgozni, akkor olyan düh kerít hatalmába, ami józan ésszel már nem fogható fel. Erőn felül önzetlenül, nyafogás nélkül dolgoztam, pedig nehezen tanultam és szoktam bele a kemény munkába, és most sem tennék mást, ha esélyt kapnék. És, hogy mi történik, ha itthon mégis felhív valaki, hogy munkát kaptam? Ebbe belegondolni is fájdalmasan, hiszen ha elkezdem a drága procedúrát, amit Olíviáék fizetnek, akkor nem lesz az a zsíros állás, ami megálljt parancsoljon a folyamatnak. Be kell vallanom, hogy a fizetéseink nem képesek felvenni a versenyt még egy utcaseprővel sem odakinn. 

Kitöltöttem a vízum kérelmet Olíviáék segítségével, amihez már kellett egy repülőjegy is. (Bár ha elutasítanak, akkor gondolom, nem adják vissza a jegy árát.) Igyekeztem lelkesnek látszani, de annyira rossz érzés volt, belül sikítottam, ordítottam, toporzékoltam, hogy én ezt nem akarom. A legolcsóbb jegy 173 ezer forint volt a KLM, és az Air France járatával, vagyis Párizsban át kell szállni. Ez már önmagában kész vagyon volt, két- három havi fizetés. Aztán útlevél, ügyintézés, várakozás, mindenféle igazolások, drágább mulatság ez a túra, mint gondoltam. Amikor ezt elintéztem, akkor jött a neheze: a nagykövetség meggyőzése. A vízumért is több lépésben fizetni kellett, (a kérelmezésnél is pár ezret, és az engedély megérkezéskor is pár ezret.) Persze minden lépésnél ott volt a kockázat, hogy azt mondja valami seggfej, hogy nem mehetek sehova. Mivel egy szót sem beszélek angolul, (pláne nem azon a nyelven, amit az amerikaiak angolnak mernek nevezni), ezért szinte mindent a barátnőm intézett. Ekkor tudtam meg, hogy mindezt a nászútra félretett pénzükből fizették. Szégyelltem magam, de már nem tudtam mit tenni. Vagy elfogadok mindent, és igyekszem hálásnak mutatkozni, vagy vérig sértem őket, és azt főleg ezek után nem tehetem meg. 

                A nem-bevándorló vízum elég körülményes dolog, be kell bizonyítani, hogy nem akarsz letelepedni az országban, a látogatásod alatt nem fogsz tartós munkát vállalni, és mély kötődésed a hazádhoz nem engedi, hogy ott maradj végleg. Természetesen mindenkiről azt feltételezik, hogy ott akar letelepedni, és ezt akarják bebizonyítani minden áron. Segítségünkre volt az Amerikai rokon, Maria. Elmondta, hogy kéne egy munkáltatói igazolás a sikerhez, amit Maria adott nekünk, de rögtön jelezte, hogy ő nem tud nekem fizetni, így más munkát kell majd néznem. Szóval a hátáron átjutás után még mindig nem volt konkrét terv a megélhetésemet illetően. Olíviával ekkor elszaladt a ló, és folyton azt hangsúlyozta, hogy Adam, Bódog unokatestvére, jó parti lenne: amerikai állampolgár, magyar, és a fényképeken úgy látta, hogy elég helyes, és persze gazdag, így minden meg lenne oldva. Bódog is leállította, mert szerinte elég zűrös fickó, és én is elmondtam neki, hogy nem akarok szerelembe bonyolódni, vagy nemzetközi konfliktust teremteni a hálószobámban. A kapcsolatok egyébként is bonyolultak, nincs szükségem még a politikai befolyásolásra, sőt családi belháborúkra sem, ahogy nemzetek, kultúrák és országok közötti csatározásra sem.

                A interjú a nagykövetségen borzalom volt. Olíviával ketten mentünk fel Budapestre, és nyögve nyelősen meg is találtuk az épületet. A kapu előtt sorban állás fogadott, aztán sokban kellett állni a megfelelő ajtónál, és mikor már az ember azt hitte fellélegezhet, akkor jött a sor fémdetektoroknál, és még csak utána lehetett csak sorszámot húzni az automatából. Az interjú rövid volt, de kínos, a magánéletemről, a karrierterveimről szóltak. Én elmondtam a betanult válaszokat, amik talán azért hangzottak hihetően, mert valóban nem akartam túl sokat abban az országban maradni. Hazudnom így is kellett, bár nem vagyok jó színész, de ezt most jól összehoztam. Olyan, mintha bűnöző lennék, pedig csak élni akarok, túlélni.Aztán persze már meg sem kottyant a további sorban állás, hogy odajussak az ablakhoz. És ez csak a vízumkérvényezés...

Olívia hazafelé rábeszélt, hogy írjak egy útikönyvet a kalandokról, mert tudni akart mindenről. Végül azzal győzött meg, hogy nekem is jó lesz majd visszatekinteni erre az időszakra, ha már egyenesbe jövök. Így hát belekezdtem a gépelésbe.

FOLYTATÁS