„You show the lights that stop me turn to stone”

(Te mutatod a fényeket, ami megállít a kővé dermedésben)

Az este elég mozgalmas volt. Kivételesen a szórakozóhely előtt találkoztunk mindenkivel. Mi persze felvittük először a csávóhoz a cuccunkat, és Ívi megmutatta a házukat nekem is, és utána mentünk oda. Én kijelentettem, hogy nem akarok senkivel közösködni az ágyakon, nekem a kanapé tökéletesen megfelel, kényelmesnek, puhának, és kellően szélesnek éreztem ahhoz, hogy kényelmesen el lehessen heveredni rajta.

Amikor leértünk a szórakozóhelyre hosszú sorban állás, és egy méregdrága pecsét után, Ívi egyből az italpult felé rángatott, és közölte, hogy akkor ma berúgat engem. Igazából tudtam, hogy ő akart berúgni, de nem szolgálták ki nélkülem, mert még nem 21. Ha már egyszer lúd, legyen kövér, ahogy tartja a mondást, úgy döntöttem, hogy nincs veszteni valóm, ha sárga földig lerészegedem, és magamnak is töményet kértem. Aztán újra, és újra, aztán táncoltam egy kicsit, és újra. Ma nem aggódom, én is csak egy felelőtlen tini bőrébe bújok.  Valahogy Ívi sem lépett le, és végre a társaság női része legalábbis egybe maradt, és végre én is jól tudtam köztük érezni magam. Később a jókedvünk, és a pörgésünk visszavonzotta a srácainkat is hozzánk, és az utolsó fél órában már az egész társaság együtt bulizott. Ennek így kéne lennie mindig, gondoltam magamban, de emlékszem még, hogy mennyire nehéz ezt összehozni, hiszen mindenki mást szeret a bulikban.

Hajnali háromkor indultunk haza a pasijához, és én addigra segg részeg voltam már, úgyhogy a többiek is biztosan készen lehettek már, csak én nem voltam már olyan állapotban, hogy ezt fel tudjam mérni. A lakásban 5 szoba volt, de hát sokan voltunk… Eltartott egy darabig, mire mindenki megtalálta a helyét. Engem nem érdekelt a vakerászás, és lefeküdtem még zajban és fényben is a kis kanapémra, és már aludtam is.

Pontosabban aludtam egy darabig, de aztán arra ébredtem, hogy valaki simogatja a vállam. Amikor kinyitottam a szemem már arra eszméltem, hogy megcsókolnak. Azt sem tudtam még egy kis ideig, hogy hol vagyok, nemhogy mi történik körülöttem, úgyhogy sem vissza nem csókoltam, sem nem ellenkeztem.Aztán a nyakamat kezdte el az illető csókolgatni, és azt suttogta: „I want you! Please don’t say me no!” (Kívánlak! Kérlek, ne mondj nekem nemet!) Felismertem a hangot még így suttogva is, mert annyit hallottam. A kissrác volt az, Byron. Lefagytam. Vagy én voltam túl részeg, vagy tényleg nagyon jól csinálta a közeledést, mert végig sem tudtam gondolni alkoholmámoromban, hogy mik a lehetőségeim. Mivel nem mondtam neki nemet sem, a következő pillanatban megengedte magának, hogy simogasson, és még az előző kérdésen járt az agyam, ő már bent matatott a bugyimban… Biztosan a részegségem volt az oka, de még fel sem fogta, mit tesz vele, már eszméletlenül eltalálta a megfelelő helyet, és ritmust, annyira, hogy szinte azonnal el is mentem. Abszolút nem voltam képben, csak éreztem, hogy élvezem, amit csinál. Nem mérlegeltem, mi jó, és mi rossz, nem voltam rá képes. Megfogtam a pólóját, és odahúztam magamhoz, hogy megcsókoljam. Persze rögtön azt gondolta, hogy ez beleegyezés, és már tépte is le magáról a ruhákat. Engem le sem vetkőztetett, csak ahol dolga volt, ott tett szabaddá, még 10 másodperc sem telt bele, már a gumi is a helyén is volt, és utána a szerszáma is. Ekkor eszméltem rá, hogy mit is csinálok, ami teljesen lesokkolt. Egy nálam sokkal fiatalabb, idegesítő, részeg tinédzserrel szexelek? Normális vagyok? Hirtelen kitisztult a fejem, és tanácstalanul lemerevedtem, és a mellkasánál fogva tolni kezdtem. Ő megfogta a kezem, és egyből a fülemhez hajolt, és újra suttogni kezdett: „It’s not good for you? Change to another pose?” (Nem jó neked? Váltsunk másik pózra?) Tanácstalan lettem, és nem tudtam, hogy most mit tegyek, hiszen, már nyakig benne vagyok, ő meg bennem van. Ez már szex… már elkéstem azzal, hogy nem akarom. Ha megkérdezik, hogy lefeküdtünk-e, már nem tudom azt mondani őszintén, hogy nem. És azt sem, hogy nem akartam, vagy nem élveztem.

Őrlődtem magamban, hogy most mit tegyek. Aztán ki is mondtam: „I don’t want this!” (Én nem akarom ezt!) Szinte még ki sem mondtam a mondatot, már észrevettem, hogy mennyire remeg a keze… izgul? Végigsimítottam az arcát, és tiszta verejték volt. Ennyire nincs meleg, megy a légkondi is. Végül megtörte a csendet olyan csalódott, sőt elkeseredett hangon, hogy az már nekem is rosszl esett: „ I’m sorry!” Már húzta volna ki magát, de én megfogtam a karját, és összekulcsoltam rakta a lábamat. Mi a rossz? Mi a helyes? Egy ilyen késői órán ilyen állapotban nehéz végiggondolni, de arra jutottam, hogy jelen esetben a helyes út az, ha nem zavarom el. Miért ne tenném meg? Nincs senkim, és nem fogok ezzel bántani senkit. De ha elküldöm neki is rossz lesz, és nekem is. Szóval… ha már egyszer elkezdtük, akkor miért ne fejezzük be. Sokáig, talán percekig voltam tanácstalanok, sem ő sem én nem tudtam mit akarok. Bátortalanul nézett rám, hogy „most mi van”, legalábbis a korom sötétben csak erős sejtésem lehetett, hogy engem néz. Újra feltettem a kérdést: Kinek ártok ezzel?

A hosszú töprengésem közben kezdett türelmetlenül fészkalódni, amivel megmozdította a szerszámát bennem egy kicsit. Hú… de jó volt még ez is! Őszintén úgy éreztem, hogy én lennék  a legnagyobb barom, ha visszakoznék. Olyan sok baromnak tűrtem, hogy megtömjön, mint egy libát, csak azért, hogy ne bántsam meg, és most, hogy én is élvezném, elszalasztanám a lehetőséget? Ez hülyeség! Végre elszántam magam, odahajoltam a szájához, és szenvedélyesen megcsókoltam. Mivel nem vette a lapot, leengedtem, a lábamat, és folytattam azt, amit elkezdett. Ő sem tétlenkedett sokáig. Lassan, és érzékenyen is csinálta, meg gyorsan és keményen is. A legviccesebb az volt, hogy kifejezetten nehezemre esett, hogy ne adjak ki mindenféle hangot közben, vagy legalább a lehető legcsendesebben tegyem ezt. Odaszorítottam a karjához a számat, hogy ne sikítsak, amire ő úgy reagált, hogy hozzám bújt, és csókolni kezdett. Egyszer még meg is állt, és nevetve le”hsss”egett, hogy halkabb legyek.

Nagyon jó volt vele. Legalább tízszer kielégített egy menet alatt, és amint ő is elment, pár percig simogatott, aztán jött a következő menet. Ezt már csak nem szemből csináltuk, hanem úgy, hogy én feküdtem a kanapén rendesen, ő meg mellettem, és oldalról hatolt be, hogy az egyik lábamat tartotta. Még vagy 100 milliószor élveztem el. Amint az egyik orgazmus végére értem, már vágytam a következőre. Telhetetlennek tűnhettem, de ő nem is akarta még befejezni. Aztán végül csak elfáradtam, és már csak erőtlenül kapaszkodtam az egyik kezemmel a kanapéba, a másikkal az alkarjába, amikor másodszor is elment.

Sokáig bennem maradt, és csókolgatott, meg simogatott. Őszintén aggódtam miatta, hogy ennyi volt. Megkapta, amit akar, és ezekkel a simogatásokkal akar érte hálálkodni, majd felkel, és úgy tesz, mintha mi sem történne. Nem akartam tőle semmit én sem, de ha már megvoltam neki, megalázó lett volna trófeaként végezni. Aztán úgy gondoltam, hogy végülis nem akarom, hogy ebből legyen valami. Sőt egyszerűbb, ha „szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi”- vel fejezzük be a dolgot, minthogy kínos beszélgetések és szituációk után válunk el. Egy idő után én húztam ki magam belőle, és mentem el a mosdóba. Mikor visszaértem, még ott volt, és nyújtotta a karját, hogy bújjak hozzá. Nem volt erőm rágódni a szituációm, inkább csak hagytam, hogy hozzám bújva aludjon el. Úgyis meg tudják a többiek, akkor meg minek színleljünk? Bár a legtöbben szerintem hallották. Remélem , nem lesz ciki nagyon, ha holnap reggel én közlöm, hogy nem akarok tőle semmit.

                Elég kényelmetlen volt folyton arra ébredni, hogy valaki ölelget, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármit tegyek ellene. Hála égnek ő adta fel először. A nap már bőven sütött, amikor óvatosan kimászott mellőlem, én megpróbáltam úgy tenni, mint aki alszik. De jó, hogy nem megyek ma dolgozni. A fejem úgy sajgott, mint az állat.

Őrlődtem magamban, hogy most mit is tegyek, és hogyan viselkedjek vele. Gyanítottam, hogy a dolog magától is megoldódik, hiszen még nagyon fiatal, jóképű, aranyos gyerek, és nagyon jól „csinálja”, nem hinném, hogy rám szorulna, és ezt szerintem ő is hamar be fogja látni. Talán ő fog kidobni engem… Ezt jól megcsináltam! Nem lenne szívem kidobni, már csak azért sem, hogy ne bántsam a még sértetlen lelkét, de nem akarom, hogy ő ejtsen engem. Őt is féltem a fájdalomtól, és én sem akarok szenvedni. Bárcsak lenne erre valami érzelemmentes megoldás. De öröm az ürömben, hogy végre nem azt a zsibbasztó semmit érzem. Nem mondom, hogy komoly érzelmeket vélek felismerni, de most határozottan éreztem valamiket, a félelmet, és az együttérzést felismertem közülük. Ha másra nem, erre jó volt az egész. Valamit újraindított bennem, megrepesztette a betont, ami a szívemet vette körül.

Sajnos csak vizet ivott, és vissza akart feküdni, amire én már alig tudtam tovább színlelni az alvást, ő visszabújt hozzám, és ugyanolyan ragaszkodva ölelt magához, mint előtte. Savanyú képpel feküdtem, miközben ő hátulról ölelt. Most mit fogok csinálni? Sem felkelni, sem így feküdni itt vele nem akarok. Sovány vigasz, tudom, de legalább erre a pár percre valakinek fontos vagyok, legalább valaki megcsókol, és átölel. Jól esett… kifejezetten. Szánalmas vagyok? Eléggé úgy tűnik…

Felálltam én is, és öntöttem magamnak is egy pohár vizet. Miközben ittam, hallottam, hogy köhögni kezd, mintha valamit félrenyelt volna. Amikor megittam, akkor felvettem az ő poharát, és neki is eresztettem egy kis vizet, és odanyújtottam neki. Vetett felém egy álmos, hálás mosolyt, de én nem vártam meg, mire megissza, iszkoltam a kínos pillanat elől. Mindenesetre miközben próbáltam menekülni, és a konyhapulton pakolásztam felmerült egy kérdés bennem: Mindig ilyen cuki volt? Talán még nem józanodtam ki? Röhejes gondolat, de talán átsiklottam azokon a dolgokon, amiket máskor már elsőre meglátok. Felszínesen ítéltem meg? Csak az éretlen kamaszt láttam benne? Mindegy… fiatal hozzám, és pár nap múlva megy a gépem haza. A legjobb mind a kettőnknek, hogyha sem bántani, sem bíztatni nem fogom. Tegyen azt, ami jól esik neki, ha egy éjszakás volt, úgy is jó, ha meg még folytatni akarja, úgy is jó, ezt a pár napot kibírom. Haza úgy sem jön velem. Rá néztem, és láttam rajta, hogy nem tudja, hogy most mi is van pontosan.  Felkelt, és bizonytalan léptekkel felém jött, bár láttam, hogy szinte remeg a keze, de talpraesetten lerakta a kiivott poharat a pultra, majd meg sem állt addig, míg át nem ölelt. Biztonságban vagyunk, igen… két elveszett és bizonytalan ember egymásra talált, hogy támogassa egymást? Miért pont egy kamasz? Ezen a szinten vagyok még én is?

Nem sokkal később kijöttek az egyik szobából, és egyből összesúgtak, amint megláttak minket. Én elmosolyodtam, és kicsit elemelkedve a válláról ránéztem. Ő akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy mosolygok. Szóval az ő fejébe is ugyanaz jár, mint az enyémben. Oké! Tudnia kell, hogy most ez jó, de nem akarok tőle semmit. Kíváncsi lennék, hogy józanon is úgy élvezném-e, amit csinál, vagy egyáltalán megismételhető-e az élmény, csak egyszeri alkalom volt-e. Végül, amikor a többiek visszamentek a szobába, hogy megosszák a nagy hírt, a srác megkérdezte:

-          Do you drink a coffee? (Iszol egy kávét?)

-          Yes! (Igen!)

-          So! Ajándék! Sugar, milk? (Cukor, tej?) – sosem hallottam, hogy használta volna a nevemet, és ha már a nevemről van szó, az Ajinál, vagy az Ajnánál nem vártam többet egy külfölditől, szóval meglepődve néztem rá.

-          Yes please, dear Byron! (Igen kérek, kedves Byron!)- És kihangsúlyoztam a kedvest, jelezve, hogy mindkettő kell bele. Amikor elkészült a kávé, a kezembe adta, majd leültünk.

-          And now? (És most?) – kérdezte, csak úgy mellékesen a kávé mellé. Elmosolyodtam, és ő nem értette miért. Nem is baj! Ha akarnám sem tudnám elmondani, hogy mire gondoltam eddig. Nem bíztathatom, és nem bánthatom meg, ezt nem szabad elfejtenem… Felé fordultam, és belekezdtem a mondandómba:

-          You were surprisingly good! (Meglepően jó voltál!) – kezdtem bele lassan a mondókámba. Ő egy kicsit örült, de azonnal elgondolkodva folytatta:

-          But…! (De…!)

-          But ten days later, I'm going home! (De tíz nap múlva megyek haza!) – Jaj, ne! Itt vannak a szomorú kutyaszemek! - I do not know enough time to organize the wedding! (Ennyi idő alatt nem tudom megszervezni az esküvőt!) – Döbbenten nézett rám! Na ez már jobb! Nem kiskutya szem! – Or we can go to Las Vegas! (Vagy el tudunk menni Las Vegasba!)

-          Sorry, but I don’t want to marry you! (Bocsi, de nem akarlak elvenni!) – Hát az nem veszi a poént! Elkezdtem irtózatosan nevetni. Majdnem magamra borítottam a kávét is, ezért leraktam a földre. Oda fordultam hozzá, és próbáltam komoly arcot vágni, de nem nagyon ment.

-          So… we just fuck? (Szóval… mi csak dugunk?) – tanácstalanul nézett rám, nem tudta mi a jó válasz. Egy pár másodpercig bírtam, hogy szúrós tekintettel várjam a választ, aztán megint nevetésben törtem ki. Szegényem azt sem tudta mi van!

-          I like you! I feel good with you! (Kedvellek! Jól érzem magam veled!) – magyarázkodott olyan arccal, mint akinek hasmars következik.

-          But…? (De...?) – adtam meg a kegyelemdöfést neki. És széles mosolyra húztam a számat a savanyú arca láttán.

-          You are just kidding me? (Te csak szórakozol velem?) – kérdezte meg végül nagy szenvedések között. Sajnálkozva bólogattam, de a nevetést nem tudtam abbahagyni. De végre ő is nevetésre húzta a száját. Csak a fejét rázva mosolygott.

Kijöttek pár srác a szobából, és egyből meta kommunikálni kezdtek Byronnal, ő csak szendén mosolygott vissza neki, majd szégyenlősen rám nézett. Nem tudom mit vár tőlem? Elképesztő egy szitu. Odahajoltam, és a fülébe súgtam a kérdést: I say some good about you? (Mondjak valami jót rólad?)

-          Some good? (Valami jót?) - kérdezte hangosan, és megdöbbent mosolygó arccal várta, hogy miért tennék én ilyet?

-          Or some wrong? (Vagy valami rosszat?)

-          You can about me say something wrong? (Tudsz rólam valami rosszat mondani?)

-          Of corse! (Persze!) – mosolyogtam elégedetten.

-          Really? (Tényleg?) – kérdezte mosolyogva, és várakozóan bólintott, hogy akkor hajrá.

-           Okay! The „Please, don’t tell me no” is not the best seduction. (Oké! A „Kérlek, ne mondj nekem nemet” nem a legjobb csábítás.)

-          Not the best! But not wrong! (Nem a legjobb! De nem rossz!)– Erősködött mosolyogva!

-          Let's say it: Wrong, but not the worst! (Mondjuk azt: Rossz, de nem a legrosszabb!) – És csábosan néztem rá. Ő viszonozta a tekintetem, és meg akart csókolni. A többiek egyből elkezdtek hujjogni, meg huhogni, úgyhogy inkább nem akartam műsort csinálni.

Hagytam őket életkori sajátosságaiknak megfelelően viselkedni őket, és kibeszélni engem, azzal, hogy elmentem zuhanyozni. Meglepő, de egyáltalán nem zavart, hogy ki fog beszélni egy kupac kamasz. Sőt, még tetszett is! Vajon mit mondhat rólam. Biztos dicsekszik! Vajon ő tud rosszat mondani rólam? És ha igen, mond?

A zuhanyzás végén, kínosan viseltem a rám vetődő tekinteteket, és helyre kellett hoznom az univerzum egyensúlyát valahogy, így bekopogtam Ívihez. Ő álmosan mondta, hogy szabad, és én bementem. Meztelenül feküdt az ágyon a sráccal. Odahajoltam hozzá, és belesúgtam a fülébe: „Segítened kell!” Nem mozdult, ezért muszáj volt valami valahogy felrázni, úgyhogy bele csaptam a lecsóba: „Lefeküdtem Byronnal!” Azonnal feltámadt!

-          Mi? – fakadt ki magából, és felült azonnal. Én mosolyogva bólogattam.

-          Most nagyon kínos, hogy ők engem beszélnek ki, én meg nem tudom menekülni sehova. Menjünk el valahova! Ezt nem bírom. – Maga köré tekerte a lepedőt, és átölelt. Most meg mit mondtam, amivel ölelést érdemlek?

-          Tudtam, hogy észreveszed! Ő nagyon odáig volt érted, de kérte, hogy ne avatkozzak be a történésekbe, mert nem akarja, hogy szánalomból legyél vele, vagy elvárásból. Azt mondta vagy meg tudja oldani a dolgot, vagy így járt. – megdöbbentem… őszintén!

-          Mikor volt ez?

-          Pfff… régen! Még azelőtt, hogy „kisnácinak” nevezted. – nevette el magát. – Azzal nagyon mélyre nyúltál a lelkében!

-          Megérdemelte, nem? – mosolyogtam rá, és kibontakoztam a karjaiból. – Elmegyünk?

-          Hát én még nem akarok elmenni… De figyu! Van a közelben egy kisbolt. Hozzál tejet, meg valami reggelinek valót. Tojás van, ahhoz valamit. Oké?

-          Jó! Szuper!

-          Mire visszaérsz, ígérem, felkelek!

-          Nem akarok kiszúrni veled! Nem fogok sietni! – rákacsintottam mielőtt becsuktam az ajtót.

Kimentem a szobából, és elkezdtem szedelőzködni, hogy elmenjek a boltba. A srácok elkezdtek engem bámulni, és bár én igyekeztem ezt nem észrevenni, Byron mégis megkérdezte:

-          Are you going somewhere? (Mész valahova?)

-          Ívi asked me, so I go down to the store. (Ívi megkért, ezért lemegyek a boltba.)

-          Can I go help you? (Mehetek segíteni?) – Basszus! Téged akarlak lerázni!

-          I can solve! (Meg tudom oldani!)

-          But I want to go! (De szeretnék menni!) – Ó, de jó… Nem tudtam semmit mondani neki, amivel lerázhatom, csak úgy tudtam volna ezt megtenni, ha bunkó vagyok. De megfogadtam: se bántani, de bíztatni nem fogom.

-          Okay! Come on! – sóhajtottam kelletlenül.

Amint kiértünk a lakásból megfogta a kezem. Először el akartam kapni, de nem mertem, újra emlékeztetnem kellett magam, hogy nem akarom megbántani. Szóval kézen fogva mentünk le, és vásároltunk be. Hazafelé hozni akarta a szatyrot, és nem hazafelé indultunk el. Hagytam magam vezetni. Egy csodaszép parkba vezetett el, aminek a közepén egy kicsi tó volt. Nagy hangulatos volt. Ahogy beértünk, olyan volt, mintha nem is a városban lettünk volna. Nagyon tetszett. Ahogy a tó mellett álltunk, és a vizet néztük a derekamat fogta meg. Végül közelebb jött hozzám, és gyengéden megcsókolt.

Be kellett vallanom, hogy jobb olyannal lenni, akivel nem illetek össze, mint egyedül szenvedni olyan valaki miatt, aki hozzád illik, de nem tudsz vele lenni. Nagyon jól csókolt, az összes csalódásomat beleleheltem az ajkai közé. Nem tudom mi a sorsnak a szándéka velünk, de minden ellenérzésem ellenére el kell ismernem, hogy baromi jó érzés vele lenni. Eszméletlenül érzéki volt a kissrác, és ez a jó érzés szinte csak úgy szórta le a szívemről a megszilárdult betondarabokat, mintha csak csokimáz lenne egy gombóc fagyin. Azt hiszem ezzel, itt mind ketten csak nyerhetünk.

Elindultunk haza, és tálaltuk a reggelit, ami inkább az ebéd időpontjában volt. Legalábbis nekem megint. Aztán kaja után mindenki el akart menni a partra strandolni, de én nem akartam menni. Egy ideig vitatkoztam ezen Ívivel, de aztán megígérte, hogy hazavisznek.

Amikor megállt a kocsi Íviék háza előtt, még próbált győzködni Ívi, de én menekültem. Elég volt ennyi örültség mára, ezt is meg kell emésztenem. Úgy szálltam ki Byron mellől, hogy még csak rá sem néztem. Ívi kiszállt megbeszélni, hogy mit mondjak az anyjáéknak, és megbeszélni, hogy ha hazajön, akkor megkérdezem-e majd, hogy mit szól ahhoz, hogy hazajön velem. Aztán lelkiismeret furdalásom lett, amiért nem adtam neki búcsúcsókot sem, nem néztem oda, de tuti, hogy bánatos tekintettel veszi tudomásul azt, hogy nem méltatom még erre sem. Átéltem én már ezt a másik oldalon, és nagyon fájt… ezért miután Ívi beszállt a kocsiba, visszamentem, kinyitottam az ajtót, és egy vad, érzéki csókkal búcsúztam tőle. Látszott, hogy meglepődik, és az is hogy nagyon jól esik neki. A haverjai persze megint búgni kezdtek. Ez egyikünket sem érdekelte. Most először kívántam azt, hogy bárcsak visszamehetnék az időben és én is újra 18 lehetnék. Ő lenne az első szerelmem, és rohadtul odalennék érte. Sosem ismertem volna meg Josht ahogy a többi görény pasit sem, és csak ő létezne az életemben. Amint elgurult az autó a ház elől, és egyedül maradtam, tudtam, hogy ez nincs így… én nem 18 vagyok, és ő nem az első pasim… elég keserű érzés…  

Otthon megnéztem az e-maileket, nem jött semmi. Szóval még mindig nem hiányzom Joshnak. Így még egyszerűbb a dolog. Végre pihenés, lazulás, filmezés, és semmit tevés a program. Ezt már szeretem! De vajon akkor miért nem ér fülig a szám?