Bűnös, aki ítél!

A koránkelés aznap nagyon nem ment. Az agyam nem akarta elhinni, hogy már 6 kerek órát aludt! Hiszen még csak most ugrott át a kerítésen az utolsó bárány, és már csilingelt is az ébresztő dallama. Josh félálomba megkérdezte a karjával a párna alá túrva, hogy biztos, hogy ezt akarom? Én persze nem voltam róla meggyőződve ebben a pillanatban, de valójában igen, ezt akartam. Dolgozni akarok, pénzt akarok, és nem mindenki élősködni. Bár a szenvedés most irtó nagy volt, inkább, mint hogy ő tartson „el”, azaz inkább „ki”, mert szexelünk is, legalább is jobb esetben. A munkahely felé a kocsiban megkérdeztem tőle:

-          Are you sure, that you wanna bring me to work every morning? (Biztos vagy benne, hogy el akarsz hozni engem minden reggel dolgozni?)

-          No!... – gondolkodott egy kicsit- Yes! … No! – nyelt egyet, és savanyú képpel mégis csak kimondta lemondóan - Yes!

-          Jó, akkor köszi! – mondtam neki magyarul hadarva. Nézett rám fél szemmel sandán, egyrészt mert az utat kellett néznie, egyrészt, mert nem értette, amit mondok. – Jajmá! Good, so thank you! – magyaráztam.

-          Jó? Yo? Yo-yo-yo- utánozta a rappereket. Épp megállt egy kereszteződésnél, és még a jellegzetes kar- és fejmozdulatokat is imitálta. Elnevettem magam, ami őt is nevetésre sarkallta. Aztán újra az útra koncentrált. Eljátszottam, hogy számon kérem:

-          Once you've learned (Egyszer már megtanultad): „Köszi” is thank you!

-          Really! – nyugtázta magában. Flegmán, mosolyogva meghúzta a vállát, de úgy tett, mint aki letoj mindent. Ez persze nem így van, de vannak olyan pillanatok vele, amikor egy Gálvölgyi showban érzem magam mellette. Olyan jó érzés fit át rajtam, amikor ilyen… nem is tudom laza, könnyed, és vicces kedvében van.

Amikor kirakott a kútnál direkt rá tettem egy lapáttal:

-          Köszi! Szia! – álmosan mosolygott

-          See ya!

A nap hosszú, és fárasztó volt, sokkal rosszabbul viseltem, mint tegnap. Mintha kétszer annyit dolgoztam volna. De az is lehet, hogy a kezdeti izgalom okozta nagy adrenalin löketben nem éreztem olyan nagyon kimerítőnek a teendőket. 9 óráig folyamatosan ásítoztam, aztán meg nagyon éhes lettem, és pechemre ételt nem fogyaszthatunk, csak kávét, és vizet vehetünk. A kávé mellett döntöttem, még hozzá meglehetősen sok kávét döntöttem magamba, ami meg 11-re úgy felpörgetett, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről, és szédültem, meg émelyegtem.

Amikor véget ért a műszakom a legjobb dolog, ami történhetett volna velem, hogy beleomoljak Josh karjaiba. Amint beültem mellé, ezt meg is kíséreltem, de hátrébb húzódott, és finoman lökött is rajtam. Hát persze… nyilvános helyen vagyunk, és mindenhol árgus szemekkel figyelnek minket a lesifotósok. Na persze… ő utána járkál tízezer ember egész nap…! Kicsit sokat gondol magáról! Szerintem kutyát sem érdekli, hogy itt van, az meg szinte biztos, hogy nem követte egy lesifotós sem csak azért, hogy lencsevégre kapjon minket, ahogy átölelem. Paranoiás!

Otthon azért megkapta a „jussát”, úgy megpuszilgattam, és ölelgettem, hogy már féltem, hogy összetörik! Úgy tett persze, mint aki nem örül neki, sőt szörnyű teher számára, hogy egy lány a karjaiba omlik, és elárasztja csókokkal, ami csak azért nem volt hiteles, mert nem is akart ellökni magától, és még élvezte is, hisz csillogó szemmel mosolygott közben. Nem tudok rá igazából haragudni még ezért sem. Megértem, hogy ő retteg ettől, hogy a magánéletén csámcsogjon mindenki. Nehéz az embernek úgy élni, hogy soha semmi olyasmit ne tegyen, ami negatív gondolatokat ébresszen az emberekben. Elég egy egymondatos sokat sejtető „szalaghír”, neki máris csökken a népszerűsége.

Kicsit később megint lerázott, amiért most már tényleg meg kellene sértődnöm, ráadásul a szobájából is kidobott. Az ok az volt, hogy megjött egy idősebb, de meglehetősen fiatalos, modern nő, aki a tánctanára volt. Próbáltak a film táncos jeleneteire, azokra, amit a jövő héten fognak leforgatni. Felborult a forgatókönyv ütemezése, mert ritkán volt olyan idő, ami nekik kellett, úgyhogy a beltéri jeleneteket előrébb hozták, már amennyit értek én ehhez. Josh nem örült, mert rettegett a tánctól, és így, hogy kevesebb ideje is volt begyakorolni azt, még feszültebb volt. Hogy őt idézzem „If for my life should be dancing, I died.”, vagyis „Ha az életemért kellene táncolnom, meghalnék.” Én ezen jót szórakoztam, főleg a szenvedő arckifejezésén. Ő meg a gondolattól is becsokizik, hogy neki táncolnia kell, ezért nem díjazta, hogy kinevetem. Ezt ő vállalta, neki kell tennie érte. Mondjuk, én nem vállalnék olyasmit, amire tudom, hogy nem vagyok képes, de felnézek rá az elszántságért, és hogy nem létezik számára lehetetlen.

Úgy döntöttem, hogy megtehetem, mert már nem vagyok alkalmazott, hogy egyedül is pancsolok egyet a medencében. Szúrós szemmel nézték a többiek ezt, de le se tojtam. Bár késsel a hátában az ember nem tud úgy ellazulni, de már csak azért is látványosan élveztem a hűs cseppek testemre gyakorolt jótékony hatását.

Amikor a tánctanár elment, akkor felmentem, és bedőltem az ágyba. Gyakorlatilag elájultam a fáradtságtól. A nap hátra lévő részét szinte teljes mértékben végigfeküdtem, nem végig aludtam, de rájöttem, hogy nem érzem a végtagjaimat sem. Ehhez a melóhoz is hozzá kell szoknom… Minden kezdet nehéz! Még az esti Roberto féle kertkörutat is kihagytam, pedig holnaptól mindezt nekem kell majd csinálnom, hiszen ő már nem lesz itt. Josh viszont annál lelkesebben ment utána helyettem is, és itta magába a tanításait. Amikor erre gondoltam, visszaszívtam a Josh tánctudására vonatkozó gondolatomat. Én is olyat vállaltam, amit nem tudok majd elvégezni. A fene se gondolta volna, hogy egy kert ápolása ilyen körülményes feladat. Talán nincs tökéletes kertjük azoknak, akik nem 24 órát foglalkoznak vele, vagy nem alkalmaznak egy kertészt? Engem mondjuk sohasem zavart, ha az udvarunkon van egy két falevél, vagy gally a földön. Bár tény és való, hogy ez a kert meseszerűen tökéletes, és a miénkkel össze sem hasonlítható.

Amikor Josh végre feljött, és hosszú vakaródás után bebújt mellém az ágyba én szinte azonnal „rámozdultam”, és átöleltem. Puszilgatni kezdtem, és a hasát meg a mellkasát simogattam. Ő a telefonjával kezdett babrálni. Aztán lejjebb csúsztattam a kezem, és alsónadrágon keresztül simogattam odalenn. Semmit nem reagált rá egy ideig, aztán letette a telefont, leoltotta a villanyt, és nekem hátat fordítva feküdt az oldalán. Én döbbenten álltam a szituáció előtt. Nem értettem mi van. Most haragszik rám, vagy így akarja tudtomra adni, hogy nincs kedve? Ha tovább simogatom, amire kicsi az esélye annak, hogy vágyik ilyen testbeszéddel, akkor túl nyomulós leszek, ha pedig szóba hozom, akkor hisztizésnek vélheti. Jobb, ha nem teszek semmit. Végülis nem kizárt, hogy egyszer – egyszer a pasinak nincs kedve hozzá. Emberek vagyunk, előfordul ez is. Megsimogattam a karját, megpusziltam a vállánál, és odasúgtam neki, hogy „Good night, my treasure!” (Jó éjt, kincsem!), majd az ő példáját követve neki hátat fordítva feküdtem az oldalamra. Jó lett volna hozzábújni legalább, de nem akartam, hogy azt érezze, erőltetem a dolgot. Nehéz meghúzni a határt a kedves hozzábújás és a párzási felhívás között. Legtöbbször a kedves hozzábújás, és egy apró simítás is elég ahhoz, hogy az ember fantáziája beinduljon. Viszont ha valaki nem akarja csinálni, akkor még egy egyszerű ölelés is tűnhet „zaklatásnak”. Ráadásul sok pasi azt gondolja, hogy mindig készen kellene állnia a szexre, és amikor nincs kedve, akkor ez a megfelelési kényszer felnagyított félelemmé, szorongássá válik. Persze sok nő nem érti, hogy ha azt a férfit, akit egy napja alig tudott magáról levakarni, miért löki el magától. Pedig egyszerű! Ahogy nekünk is vannak olyan napjaink, amikor szétrobbant minket a felszabaduló hormonbomba, és a vágyunk olyan hatalmasra nőhet, hogy komoly erőfeszítésünkbe kerülhet, hogy ne essünk neki egy- egy helyes pasinak az utcán, úgy a pasiknak is van ilyen napjuk. Viszont az ellenkezője is igaz, nekünk is van olyan, hogy még magunk mellett is nehezen viseljük el a pasinkat, sőt az ágy legtávolabbi sarkába vonulunk ösztönösen, hogy ne nyomjon minket agyon, mert ilyenkor így érezzük, hogy ránk telepednek, úgy a pasiknak is vannak ilyen napjaik. El kell fogadnunk, hogy a testünkben végbemenő folyamatok igenis hatnak ránk. Tudjuk befolyásolni, uralni? Talán! Esetleg eltolni is tudjuk, ha úgy van. De kikapcsolni? A-a! Azt sajnos nem! Ez persze nem jelenti azt, hogy ne köthetnénk kompromisszumot, és viseljünk el kisebb kellemetlenségeket, csak azért, hogy jelezzük a másiknak, hogy fontos nekünk, szeretjük.

Persze, emiatt a szexuális túlfűtöttség miatt kaphatjuk meg  szexéhes jelzőt. Esetleg a kurva kifejezést is használják az olyan lányokra is, akik nem pénzért, mindössze a testükben erősen zúgolódó folyó sodrásának átadják magukat. Sok pasi gondolja, hogy ha aki ezt teszi, az ilyen típus, pedig a valóságban ezek egy-egy lány életében meglehetősen ritka, egyedi alkalmak, szélsőséges esetben pedig egy korszak. A férfiaknál ne lenne meg ez a viselkedés? Dehogynem! Persze mindig vannak kivételek. De az is igaz, hogy aki egyszer ilyesmit csinált, az később a legszélsőségesebb véleményt képes megfogalmazni ezzel kapcsolatban. Aki pedig sosem csinálta, annak pedig belső feszültséget okozhat akár tudattalanul is ez a tény, hiszen ez a viselkedés nagyfokú felszabadultságot, önbizalmat, és megnyugvást adhat, így aki nem éli át, az szembesül a saját korlátozottságával. Mindenesetre úgy gondolom, hogy nem lehet megítélni, elítélni másokat, az rossz dolog! Nem helyes, sőt bűn! Ahogy Zséda számában volt: „Bűnös, aki ítél!” Egy kívülálló nem ismerheti az okot, a célt, így nincs joga ítélkezni senki felett!

Ez a legjobb, amit tehettem ebben a pillanatban? Nem tudom! Azt tudom, hogy amikor már az agyhullámaim közel voltak az alvó állapothoz, hallottam, ahogy mozgolódik. Aztán átölelt, és magához húzott. Jólesően vettem tudomásul azt is, hogy pár perccel később megpuszilta az arcom, és ő is a fülembe súgott: „Good night, my love!” (Jó éjszakát, szerelmem!)