Madách Imre

 2014. július 12.  A dátum, ami örökre megváltoztatta sokak életét. Az enyémet is. Bár az élet megy tovább állítólag, de egy halál mégis mindig változást hoz. Belső változás, ami hat rád, lebénít, meghatározza a mindennapjaidat. Hol gyorsan hol lassan minden átalakult körülöttem. És én olyan erőtlenül, tompán és szívfacsarva éltem mindezt át, hogy nem is tudom, hogyan éltem túl. Normális esetben ordítottam, toporzékoltam volna egyes események kapcsán, de most legtöbbször nem tettem semmit. Úgy érzem nekem kellett volna meghalnom. Én senkinek sem hiányoztam volna, főleg nem ennyire. Azt hiszem, tudtam előre, hogy ez lesz, megéreztem, hogy baj lesz, még sem tettem ellene, mert sajnáltam magam. Talán szót értettem volna a támadókkal. Talán megmenthettem volna őket. De én a sebeimet nyalogatva elmenekültem a világ elől. Önző voltam! És ez most egy olyan értékes ember életébe került, mint Nolan. Azt hiszem az orvosok azt mondanák depressziós vagyok, a papok, hogy hitevesztett, hiszen mi oka volt az égnek elvenni őt? Miért pont ő? Mi a halál végső állomása, értelme, ha csak úgy elragad. Eddig azt hittem semmi nincs ok nélkül, de ha ez így van, Nolan halálának milyen oka van? És miért ér többet más élete, más életútja, mint Nolané? Kit kellett megleckéztetni? A szüleit? Ívit? Talán Josht? Vagy azokat a huligánokat, akik megölték? Akkor is igazságtalan, hogy pont ő ment el! Miért nem mást szemeltek ki? Miért Nolan sorsa lett megpecsételve? Annyira hihetetlen, hogy más nincs. Annyira hihetetlen ez az egész.

Igazából Ívi és Josh is depresszióba zuhant velem együtt. Az egyiket látom, a másikat nem. És ez a legnagyobb változás. Akit nem látok, hogyan szenved, az Ívi.        

A kórházban minden olyan nyomasztó volt. A szobákban fekvő betegek, és a betegek mellett lévő drótok, csövek és mindenféle kütyük is. Amikor ez ember a másik három emberen végignézett, akik a szobában voltak, elborzadt. Az egyik folyton köhögött, a másik nézte a tévét fején egy hatalmas kötéssel, a harmadik meg a nem törött kezével valami újságot tartott. Ívi aludt. Tudtam, hogy a nyugtatók nélkül nem tudna aludni. A telefonhívás után még hazamentem a közös lakásunkba, hogy cuccokat csomagoljak neki, aztán rohantam az első Pestre tartó buszra. Az anyja folyton telefonált, ezért a folyosó végén lévő csevegőben járkált fel alá szinte egész nap. Persze elfoglalt volt a munkája miatt, az új vállalkozása, amit a rokonaival indított csak úgy pörgött, de most ezek közül egy hívás sem érdekelte. A telefon az egyetlen hely, ami összekötötte a túlparttal ebben a nehéz helyzetben. Akkor is a férjével beszélt telefonon, amikor őt felhívta a kórház. Rémesen egyszerű taktikája van a kórháznak, hogy értesítsék a rokonokat. Az áldozat mobiljában kikeresik a telefonból az „anya” bejegyzést. Ívinek szerencséje volt, hogy pár hete a „mom” bejegyzést „anya” bejegyzésre módosította. Maria teljesen ki volt borulva, amit meg is értek. Vagy 100 szor elmondta, hogy azért költözött Magyarországra, hogy vigyázzon Ívire, és hogy nem sikerült vigyáznia rá. Ő is elmondta milliószor, hogy érezte, hogy baj lesz. Nolan testének hazaszállíttatását is Maria intézte el. Ő értesítette Nolan anyját a történtekről, ami talán a legnehezebb feladat volt. Az értesítés további része a szülőkre hárult volna, mivel Nolan mobilja le is merült, majd amikor hoztam egy töltőt, akkor kiderült, hogy a Pin kódot nem ismerjük. De a szülők teljes sokkba dermedve próbálták felfogni a felfoghatatlant, ezért a temetést is csak közös erővel sikerült megszervezni a végén. Emlékszem, a tabletem felett csak zombiként ültem, és nem tudtam, hogyan tovább. Néztem a képernyőt, majd azt, ahogy sötétre vált. Az ember annyit fejlődött, olyan intelligens, annyi kütyüje meg mindenféléje van, de nincs felkészülve arra, hogy mit kell tennie ha valaki meghal. Kéne egy olyan cég, aki mindent tud, naprakészen mindenkiről. Persze irreális az elképzelés, és mindent csak magunkról tudunk, szóval butaság is, de most mégis olyan tehetetlen és felesleges voltam.

                Több óra után egy hirtelen ötlettől vezérelve beléptem a facebookomra, és mivel Nolan az ismerősöm volt, rákattintottam, és feltárta nekem az ismerősei listáját. Felcsillant a szemem, hogy végre tehetek valami hasznosat. Nem akartam Mariát megzavarni, és ciki, nem ciki az angolom, nem érdekelt. Fogalmaztam egy egyenlevelet, amit minden ismerősének elküldtem egyesével, nehogy SPAM-nak gondolja a rendszer.

„I must sadly tell, that Nolan during an attack deceased. Sincere condolences to all his friends and family members.”

(Sajnálattal kell közölnöm, hogy Nolan egy támadás következtében elhunyt. Őszinte részvét a barátoknak és a családtagoknak.)

                Nem tudtam mit lehetne még írni egy ilyen üzenetbe. Úgy gondoltam, hogy akinek van ezzel kapcsolatban mondanivalója, vagy kérdése, az úgy is ide válaszol. Órákig tartott mire mindenkinek elküldtem. Persze azokat, amik nem magánszemélyes voltak, azokat kihagytam.  Amikor a P betűnél Joshhoz értem, akkor egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mit is tegyek. Senki nem beszélt az ügynökséggel, ebben biztos voltam. Fogalmuk sem lehet arról mi történt a munkásukkal. Josh az egyetlen biztos kapcsolat a munkaadókkal. Hozzá írtam a gyászüzenet után neki ezt is:

„He can the work issues no longer accomplish.”

(A munkaügyeket nem tudja többé elvégezni.)

                Azon gondolkodtam, hogy fogja fogadni a hírt. Barátként gondol rá, vagy munkatársként?

Az első válaszüzenetben egy szót értettem csak: incredible, azaz hihetetlen. Valóban az. Semmi nem indokolta, hogy Nolan életének véget kelljen vetni. Ívi helyébe sem mertem magam belegondolni. Egy srác, akibe belezúgok és hirtelen meghal. Méghozzá úgy, hogy engem akart megvédeni. Ennél nagyobb arcul csapást az élettől nem is tudnék elképzelni. De közölnünk kell vele, minél előbb! Minél előbb túl van az első csapáson, annál hamarabb fog kigyógyulni belőle. Azt hiszem. Én, ha ilyen hírt kellene feldolgoznom, örülnék neki, hogy a nyugtatók bódultsága csillapítaná a fájdalmaimat. Igazából így is örültem volna a nyugtatóknak, hogy „távol” álltam az eseményektől és az érintettektől. Maria persze titkolni akarja előtte, de mondtam, hogy én el fogom neki mondani, ha egyszer magánál lesz, mert így csak rontunk az amúgy is tragikus helyzeten. De nem tudtam, hogyan közöljem vele a hírt. Főleg úgy, hogy ott kellett volna lennem… talán ő is így gondola majd, és engem hibáztat. Ezt a tudatot nem tudtam volna elviselni.  

                Amikor Olíviát felhívtam, azonnal ott termett mellettünk. Jázmint is hozta magával, mert Bódog dolgozott Németországban. Ha nem mondták volna az orvosok, hogy Ívit szállítani ebben az állapotban tilos, és még valószínűleg jó ideig az is lesz, akkor Amerikába vitették volna, amilyen gyorsan csak tudják. De így nekik kellett ideutazni. Olívia ragaszkodott hozzá, hogy a gyászoló családot ő szállásolhassa el, nem akart hallani szállodáról. Azt mondta, hogy nem azért van 5 szobás családi házuk, hogy ilyen helyzetekben üresen maradjon. Amikor hazament előkészülni a vendégek fogadására, inkább elmentem vele. Elmenekültem, megint. Féltem, hogy Ívi felébred, és én nem tudok mit mondani neki.  Olíviának mertem elmondani egyedül, hogy mit érzek, de attól is féltem, hogy ő mit gondol.

-          Haszontalannak érzem magam. Én is szeretnék tenni valami hasznosat, de fogalmam sincs, hogy mit. Olyan szörnyű ez az egész. És ha belegondolok, hogy Ívi is meghallhatott volna… - bele is szédültem a gondolatba.

-          Erre ne is gondolj! Ha megkérlek, akkor felmosol?

-          Persze! – vágtam rá egyből. Örültem neki, hogy tehetek valamit.

-          Köszi! – átölelt, mintha hálás lenne, de ez csak ürügy volt egy vigasztalásra.

-          El sem hiszed milyen sokat jelent, hogy itt vagy nekem. Jobb barátja az embernek nem lehetne. Imádlak! – Könnyes lett a szemem, de nem sírok, ellenállok neki. Még ellen tudok állni. Erre megszólalt Olívia.

-          Emlékszel, amikor beállítottam hozzátok hajnalban, és Gergő olyan mérges volt, hogy mit keresek ott részegen, szétcsúszva?

-          Nem Gergő! Veszprém! Ő már csak ezt a nevet érdemli! És már akkor látnom kellett volna mekkora érzelmi analfabéta.

-          Sosem felejtem el, amit akkor mondtál neki! Hogy bajban ismerszik meg a barát, és hogy ebbe ne szóljon bele, mert te bármit megtennél értem. Úgy leosztottad, hogy még én is elszégyelltem magam a helyében. Sosem felejtem el, hallod? Ahogy azt sem, hogy utána egy hétig rajtad élősködtem, mire újra talpra álltam.

-          Aztán azt kamatostól be is hajtottam rajtad! – nevettem el magam.

-          Dehogy is! Sokkal tartozom neked! Ha akkor nem vagy… Én…

-          Öngyilkos lettél volna, tudom, sokszor elmondtad. – Mondtam unott hangsúllyal.

-          Tényleg megtettem volna! És akkor most nem lenne Bódog, meg Jázminka. – A lányára nézett és ezzel a mozdulattal az ölelésnek is véget vetett.

-          És akkor, ha én elkezdem sorolni, hogy te hányszor öntöttél belém lelket, akkor itt állunk estig. – Sokat mondóan elmosolyodott, hálás volt, azért amit mondtam, de benne volt a tekintetében, hogy ő még nem érzi egyenlőnek a számlát. Aztán felkapta a bevásárló listát, amit írt, többek között ágyneműről, törölközőkről és papucsokról és elsietett, én meg ott maradtam Jázminnal.

Ez adott erőt, hogy napokkal később, pont mielőtt hazaindultunk volna Mariával Olíviához, és Ívi ébredezni kezdett, megtegyem azt, amit egy barátnak kell, bármilyen nehéz is. Késő volt már, mindenki fáradt volt és lelkileg kimerült, mégis úgy pattantunk oda Ívi mellé, mintha most keltünk volna frissen. Majd, mikor Maria kifutott szólni a nővérnek, tudtam, hogy itt az alkalom, el kell neki mondanom, hogy mi történt. Bágyadt volt, szerintem fel sem fogta, hogy hol van. Végig a torkomban dobogott a szívem, de nekiláttam. Nem futhatok el többé!

-          Ívi! Hallasz? – bólintott, de a szemét nem tudta nyitva tartani.

-          El kell mondanom neked, hogy mi történt Nolannal. – Összeráncolta a szemét, de nem tudta kinyitni.

-          Emlékszel, hogy megtámadtak titeket? – a fejét ingatta, ami azt jelentette, hogy valami rémlik neki, de nem sok minden rémlik neki. Óvatosan a két tenyerem közé temettem a kezét, vigyázva, hogy ne fájjon neki semmi. Tudtam, hogy ez a hír szörnyűbb lesz, mint a testi fájdalom.

-          Arra emlékszel, hogy késsel támadtak rátok? – Ívi arca kisimult. Nem tudtam, hogy emlékszik-e vagy meglepődött.

-          Olyan sok és súlyos sebet ejtettek rajta, hogy… a helyszínen életét vesztette. – Ívi nem rezdült egy darabig, még erőt vett magán, hogy kinyissa a szemét, és rám nézzen. A tekintetén nem látszott, hogy felfogta volna, amit mondani akarok.

-          Nolan meghalt. – Jelentettem ki, és azonnal kitörtek belőlem a könnyek, amint kimondtam ezt a mondatot. A könnyfátyolom mögött láttam, hogy Ívinek is záporoznak a könnyek a csukott szeméből, arca az eddigi hófehér helyett vörös lett, és arca is fájdalomra torzult, ami még szörnyűbb látvány volt az arccsontjánál feldagadt kék-zöld púp miatt, mint egyébként.

A nővér belépett, és azonnal az infúzióhoz lépett, majd beleszúrt egy tűt. Beszélt hozzá, hogy hogyan érzi magát, Ívi csak sírt, és bólogatott, hogy igen vagy nem. Maria arcára tévedt a tekintetem, és azonnal tudtam, hogy mérges rám. Egyértelmű volt, hogy elmondtam a hírt Ívinek, amiért irtó dühös volt. Amikor a nővér megkért minket, hogy most már hagyjuk pihenni Ívit, akkor még az anyja odaült Ívi mellé, és simogatva vigasztalni kezdte. Ívi egyre bágyadtabb volt, de a sírást nehezen hagyta abba. Maria a könnyeket törölgette lánya arcáról óvatosan.

-          Tudom, hogy nehéz felfogni, ami történt szívem, de hinnünk kell abban, hogy ő most jó helyen van. Neki már semmi sem fáj. Ő most boldog. Biztosan találkozott odafenn a szeretteivel, és ha lenéz ránk, nem akarja, hogy szomorkodjunk érte. Megvédett téged. Egy hős volt. Szobrot kéne neki emelni.– Ívi arca kisimult, egyértelmű volt, hogy már nincs ébren. Még nem sejtettem, hogy elvesztettem Ívit, csak Maria néma, lángoló haragját éreztem úgy is, hogy nem nézett rám. Maria még letörölgette Ívi arcát, majd elindultunk a nővér siettető tekintetével a hátunkban a kijárat felé. Bizony, ami nekünk sorsfordító tragédia, az nekik egy átlagos hétköznap.

Így, négy hónappal a tragédia után, tudva, hogy minek mi lett a következménye úgy érzem, hogy nehéz keresztet cipelek, de ezt kellett tennem.